Végtelen üdülés

Az őszi tincsekre fényes karikákat festett a szeptemberi nap. Az idős férfi pár napja jelent meg a lakótelepi sétányon. Csendben, méltóságteljesen ült reggelente az üresen sorakozó padok valamelyikén, nem nézett senkire, nem várt beszélgetőtársra. Befelé figyelt.

Délutánonként az egyik tömbház erkélyén láttam pihenni, kedves arcú, középkorú nő tette eléje a kis asztalra a kávét. A nőt ismertem, ő mesélte el az idős férfi történetét.

– Édesapám régen tréfás kedvű, vidám ember volt. Leginkább neki köszönhetem a gondtalan  gyermekkoromat. Buszsofőrként dolgozott, mire hazakerült a munkából, kint már besötétedett, de úgyis volt energiája, türelme hozzám meg a húgomhoz. Játszott, mesélt nekünk, benne volt minden mókában. Ha vendég gyerekek jártak nálunk, az egész csapatot szórakoztatta. Jól kiegészítették egymást anyámmal, aki halk szavú, aggódó, mindent kétszer megfontoló asszony volt. Őt azon a nyáron vesztettük el, amikor leérettségiztem. Váratlanul történt, a konyhában esett össze, azt mondták, szívinfarktus. Apámat végtelenül megrázta anyám távozása. Az a játékos derű, ami mindig megnyugtatott, felvidított minket, azóta sem tért vissza az arcára. De nem hagyta el magát, a húgom ugyanis még csak akkoriban kezdte a középiskolát, minden szempontból nagy szüksége volt egy felnőtt támogatására. Rám nem igazán számíthatott, ugyanis még azon az őszön bejutottam az egyetemre Kolozsvárra, csak a hétvégéket töltöttem otthon. Azelőtt minden házimunkát édesanyánk végzett, ha segíteni akartunk neki, mindig azzal hessegetett el minket, hogy „ti csak tanuljatok, fiam”. Nem volt könnyű a húgomnak az iskola mellett egyik napról a másikra beletanulni a háztartás vezetésébe, de édesapánk mindenben mellette állt, munka után mosott, főzött, vasárnapra tésztát is sütött, éppen ahogy anyánktól látta. A húgom a középiskola után Németországba ment dolgozni egy vendégházba, ott ismerte meg a későbbi párját is. A mai napig ott élnek, két gyermekük van.

– Hogy alakult a későbbiekben az édesapja élete?

– Miután a húgom is önállósult, szép lassan megtanult saját magára is odafigyelni. Volt egy kicsi kertünk, oda járogatott, ültetett, gyomlált naphosszat. Mindig is takarékos ember volt, és a megtakarított pénzéből kirándulgatni kezdett. Egy szervezett utazás alkalmával ismerkedett meg azzal a kedves, művelt hölggyel, aki hosszú időre megszépítette az életét. Nyolc évet töltöttek el együtt példás egyetértésben, szeretetben. Minden közös percet kihasználtak. Nyáron a Víkendtelepre jártak fürödni, napozni, télen egy hétre mindig felmentek a hegyekbe. Körülbelül másfél éve következett a ritmusváltás. Édesapám élettársa hirtelen legyengült, egyre nehezebben mozgott, már az is nehezére esett, hogy az utcára kimenjen. Apám igyekezett mindent elvégezni helyette, de be kellett látnia, hogy ez csak ideiglenes megoldás. Nem tudom, melyiküktől jött az ötlet, hogy keressenek maguknak egy idősotthont. Egy közeli faluban egy magánintézményben találtak helyet, és nekem csak akkor szóltak, amikor már készen álltak az indulásra. Nagyon elleneztem a dolgot, annál is inkább, hogy egyedül élek, és boldogan megosztottam volna velük a háromszobás lakásom. De ők ragaszkodtak az elképzelésükhöz.

– Megbánták?

– Azt hiszem, nem. Bármikor lehetőségük lett volna visszalépni, mégsem tették. Hétvégente rendszeresen meglátogattam őket, olyankor mindig csak arról beszéltek, milyen jó dolguk van, mennyire kedvesek, figyelmesek velük a gondozók és a lakótársak. Azt mondták, olyan, mintha egy soha véget nem érő üdülésre fizettek volna be. A néni állapota közben fokozatosan romlott, egy reggel pedig hiába ébresztgette édesapám. Rajta kívül nem volt más hozzátartozója, így nem volt kit értesíteni. Én rendeztem a temetést, és úgy gondoltam, egyértelmű, hogy édesapám a továbbiakban velem marad. A haláleset annyira összetörte, hogy meg sem próbált ellenkezni. Pár hetet töltött nálam, de most sem találja a helyét. Pedig mindent megtettem, hogy jól érezze itt magát, elővettem a régi kedvenc könyveit, lemezeit, munka után leülünk beszélgetni. Mégis egyre gyakrabban mondja, hogy visszakívánkozik az idősotthonba. Kértem, hogy gondolja át jól, hiszen itt mindene megvan, szabadon jöhet-mehet. A tegnap mégis elkezdett csomagolni. Nem hiszem, hogy meg tudom állítani.

Az elkövetkező napokban még láttam az idős férfit a padon üldögélni, aztán egyszer csak eltűnt. Csak a fényes karikák lebegtek reggelente a levegőben tanácstalanul.