Vastapsos előadások a marosvásárhelyi Stúdió Színházban

Interjú Mohácsi János rendezővel

Mióta márciusban újrakezdte előadásait a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, gyakran csendül fel a taps a Stúdió Színházban. Különösen nagy a siker a budapesti vendégtanár, Mohácsi János rendezte előadásokon. Az alábbiakban vele beszélget Crăcea Ádám irodalmi titkár.

– Hogy kerül Magyarország egyik legjobb rendezője Marosvásárhelyre oktatni?

– Ez borzalmasan egyszerű. Az a helyzet, hogy a Covid miatt leálltak a magyar színházak. Általában szakmányban rendezek egy évben négyet, sőt, van, amikor ötöt, de tavaly kevesebb munkám volt, annyira nem tudták kijátszani a színházakat. Én vendégrendező szoktam lenni, emiatt volt az, hogy amikor jött a hívás az egyetemről (már régóta szó volt róla, csak azelőtt tudták, hogy úgyse érek rá), el tudtam fogadni.

– Két darabot rendezel, a Parasztoperát és a Tűzoltót, ugyanannak az osztálynak. Ez hogy alakult?

– Úgy alakult, hogy a Parasztopera egy zenés darab, és a szereposztás eleve több osztályból lett volna, nem akartam kicastingolni senkit, ezért döntöttem el, hogy a Parasztopera mellé rendezek egy Szép Ernő-szkeccset is.

– Miért a Tűzoltót?

– Egész egyszerűen nagyon régen láttam, Isten nyugosztalja, a Babarczitól. Az első kaposvári színészosztályban rendezte, és akkor lettem szerelmes a szövegbe. Addig nem rendeztem Szép Ernőt, azóta már túl vagyok a Vőlegényen, a Patikán, és szerintem még fogok mást is csinálni tőle. Azért a Tűzoltót, mert nagyon jó tananyag. Olyan végletes érzelmekkel dolgoznak, szerelemről és szexről van szó, ami ráadásul közel áll a korosztályhoz: van mit tanulni belőle. És van mit teljesíteni benne. 

– Mit mond a mai marosvásárhelyi közönségnek Szép Ernő?

– Nem tudom a választ. Olyan általános ez a kérdés, mint hogy „miért játszanak Antigonét”. Hát azért, mert olyan mély problémával foglalkozik. Nem ismerem a vásárhelyi közönséget, amikor itt dolgoztam a színházban, akkor láttam őket más előadásokon, illetve a saját bemutatóimon. Ugyanúgy találkozott velük az Üvegcipő, mint ahogy otthon találkozott volna bármelyik színházban – ha nem jobban, egyébként. A Tűzoltó egy vizsgaelőadás, egy szkeccs, javasolni fogom, hogy tegyenek hozzá még egy Szép Ernőt, lehet még találni, és akkor az kiad egy teljes Szép Ernő-estét. És hogy miért pont Szép Ernő? Nagyon egyszerű, hétköznapi dolgokból egész mélyre tud menni az emberi természetben, meg az emberi bűnökben és léhaságokban. És hát nagyon vicces, amit én nagyon szeretek. Ha valami mókás, annál könnyebb lenyelni a keserű pirulát, ha egyáltalán akad benne ilyen. Bár ebben azért akad. A férfi-nő kapcsolatok mindig konfliktusokkal terheltek, még akkor is, ha vannak benne időnként megnyugvások. Ahogy a nagyok mondják, vannak a kapcsolatban hullámhegyek meg hullámvölgyek. Szerintem annak, aki élt már életében kapcsolatban (márpedig az az ember nagyon ritka, aki nem), mind köze van Szép Ernőhöz. 

– Pintér Béla Parasztoperája egy mindössze húszéves szöveg, nem először dolgozol vele. Miért esett a Parasztoperára a választás?

– A Parasztoperában még hatványozottabban áll az, amit az előbb mondtam, ott már a halálos bűnök is megjelennek. Az emberi léleknek még nagyobb amplitúdóján játszik. Tulajdonképpen – nézem innen, nézem onnan –, a Parasztopera egy görög tragédia. Hiába mondják, hogy Camus-től jön, meg mit tudom én. Nem ez a fontos belőle, hanem az, hogy elkövettünk egy huszonöt éves bűnt, amiről huszonöt év után már azt hisszük, hogy megúsztuk, és tulajdonképpen törvényesen meg is lehet úszni, de lelkileg nem lehet megúszni egy ilyen dolgot. Pláne azzal a csavarral, ami a Parasztoperában van. Pintérnek ez annyira szép története, hogy amikor először láttam, már akkor belezúgtam. Annak is van vagy – talán jövőre lesz – húsz éve. Akkor mondtam neki, hogy meg fogom rendezni. Nem fenyegetésnek szántam, hanem addig kutya nem játszott Pintért, nagyon érdekes módon senki nem játszotta. Borzalmasan büszke vagyok arra, hogy nekem sikerült a Pintér Béla írói munkásságát elindítani úgy, hogy idegen társulatok is játsszák, és ne csak a Pintér saját társulata. Rá is azt mondták, amit ránk szoktak mondani, az Iso-Marci-én [Mohácsi István, Kovács Márton, Mohácsi János – szerk. megj.] triászra, hogy ezek társulatra vannak írva, és senki más nem tudja megcsinálni. Már akkor gondoltam arra, hogy a változtatások ellenére, amiket majd csinálni fogok benne (mert anélkül úgyse bírom ki), a Parasztopera annyira nagy darab, a jótól tovább, hogy érdemes megrendezni.

Másrészt meg amiatt, hogy borzalmasan jó tananyag a színészeknek. És ők, az itteniek már gyakorlatilag színészek. Két év múlva pályán lesznek, és főszerepeket kell majd játszaniuk. Ahhoz ez nagyon jó tanulmány. Sokat számít, hogy végig énekelt a szöveg. A darab nem operai hangokra van írva, hanem hétköznapiakra, ám képzett hétköznapi hangokra, amivel egy színészhallgatónak rendelkeznie kell. Ezt a képzett hangot még tovább fejleszteni, kordában tartani, képes lenni végigordítani másfél órát, már azt jelenti, hogy ha szembejön egy zenés darab kőszínpadi körülmények között, akár egy nem opera jellegű operett vagy egy musical, akkor már nem rettennek meg tőle. 

Ezenkívül azt is tudom, hogy borzalmasan fontos a zene, és a Kovács Márton ebben az egyik legjobb szakember, akit ismerek Magyarországon. Tudom, hogy mit tud elérni a zenével, tudom, hogy a zenei képzés alatt mit tud elérni, és hála istennek borzalmasan jól találkoztunk Strausszal [Strausz Imre István karmester – szerk. megj.]. Azt is nagyon komolynak tartom, amit Imre tud, és nagyon örülök, hogy így sikerült behúzni a melóba. Pontosan tudom, hogy mit sikerül adnunk a gyerekeknek ezzel a produkcióval. 

– Kovács Mártonnal régóta dolgozol együtt?

– 2000-ben dolgoztam vele először. Azóta csak vele dolgozom mint zenésszel. Első közös munkánk volt a Megbombáztuk Kaposvárt, aztán jött a Csak egy szög, az 56 06, a Nemzetiben az Egyszer élünk, az Örkényben a Számodra hely, aztán független produkcióban a Dohány utcai seriff, és ami nem minden évben szökik ki az ember keze alól, a Radnótin az Egy piaci nap, amit Závadával közösen írtunk a regényéből. 

– A Dohány utcai seriffről jut eszembe, hogy sokat dolgoztál diákokkal, színészhallgatókkal. Van-e különbség a profi társulatok és tanulók között?

– Hát hogyne lenne. Akinek gyakorlata van a színpadon, azzal természetesen sokkal könnyebb dolgozni. Pláne akivel már én dolgoztam együtt, azzal sokkal könnyebb – egy rugóra jár az óránk, egy nyelvet beszélünk. Hogyha mondok egy mondatot, akkor azonnal továbbcsavarják. Azért is jó a Parasztopera, mert itt azzal nem kellett szöszölni, mert amúgy nagyon-nagyon bele szoktam nyúlni. A Tűzoltó kapott belőle egy kicsit, de nem sokat. Nagyon szeretem, amikor egyszerre beszélnek emberek, közbeszólnak, azonnal reagálnak a másikra, mint ahogy ez a való életben is van. A Parasztoperánál ezzel a résszel nem kellett időzni, de mondjuk itt is változtatgatok a szövegen, amikor jobb megoldás jut az eszembe, de egy kicsit itt nehezebb, mert zenében kell megfogalmazni a Marcinak meg Imrének [Kovács Márton és Strausz Imre István zenei vezetők – szerk. megj.]. De hogy másképp dolgozom-e a diákokkal? Olyan szinten nem dolgozom másképp, hogy atyaúristenünk a szituáció meg a konfliktus. Ezt gyakran szoktam mondani. Mindent annak kell alárendelni. Onnan jönnek majd a színészi megoldások, onnan alakul ki az egész történet (ami az én atyaúristenem: a történet), mert azt szeretem elmesélni. Ebben persze a diákok nem ott tartanak, ahol én, itt nagyobb felelősséget vállalok magamra. Ahonnan jöttem, a pesti színműről, ott is mondtam nekik, hogyha valamit rossznak éreznek, akkor azonnal szóljanak és toljanak le engem, mert én már negyven éve művelem ezt a szakmát, ők meg még csak kettő-három, és tanulják, tehát azonnal szóljanak, hogyha baj van. De igazából a gyorsaságban van különbség a kőszínházi társulatok meg a színészhallgatók között. Nem ismerem a helyszínt, nem tudom, hogy megy az első-, másod-, harmadév oktatása, tehát nem tudom, milyen erősek a követelmények – vagy milyen elnézőek – , én csak a végtermékkel találkozom. De azt nem lehet, hogy ne követeljek tőlük.

– Azt mondod, hogy a szöveget nem változtattad szokásos mértékben, a zene is valamelyest köt. A Parasztopera évekre visszamenőleg az egyik legnagyobb produkció, ami a Stúdió színpadán látható, több mint negyven ember dolgozik benne. Mitől lesz ez tipikusan Mohácsi-előadás?

– Nem tudom… Illetve mégis. Amikor Thuróczy Szabolcs megnézte az egyik, még diákokkal csinált Parasztoperát, azt mondta, hogy úristen, milyen boldog lenne, ha a Pintér elengedne annyit neki, mint amennyit én engedek a színészeknek. A Pintérnek az előadása egy óra, vagy egy óra öt perc, az enyém pedig mindenféleképpen egy óra harminc perc körül lesz. Most az a harminc perc, amit végig kell nézni a nézőnek pluszban, az nem feltétlen a semmi. Azok a csöndek és azok a színészi játékok, amiket én nem engedek, hanem kikövetelek. Hogy mondjam – nem akarom megbántani a Bélát –, de színészileg ha nem is mélyebben, de részletesebben van értelmezve a dolog. Ugyanakkor lehet, hogy így veszít valamit a hatásosságából, ezt én már nem tudom. Ezt külső szemmel kell megállapítani. Ezt a darabot én ennyi idő alatt tudom megrendezni. Ezenkívül kialakítottunk egy zenei nyelvet, ami a Marcié [Kovács Márton], amit lenyomott a Darvas Bence torkán. Kórus egyáltalán nincs az eredeti Parasztoperában. Ilyen szempontból, hogy most ennyien vannak benne, borzalmasan gazdag előadássá válik. A kórusrészt nagyon szeretem, nagyon hatásosnak tartom, amikor énekelnek az emberek. Diákként ott is föl lehet szedni valami tudást. Annak is örülök, hogy diákok csinálják a díszlet-jelmezt, ők is tanulnak ebből sokat, mert ez mégis más, mint amikor az osztályteremben csinálod a makettet. A gyakorlati színpadi munka sokkal többet jelent. Annak meg külön örülök, hogy sikerül összekalapálni egy nagy volumenű produkciót. Hátha a nézők is örülni fognak. Azt hiszem, hogy ez mindenféleképpen nézve hatásos előadás lesz.