2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Deé Nagy Anikó bibliográfussal, íróval

 – Bár egy ideje Egerben él, Ön tősgyökeres marosvásárhelyi. Meséljen szüleiről és gyermekéveiről.

 – 1939. október 10-én születtem Marosvásárhelyen. Édesanyám, Dósa Anna, a lőrincfalvi református pap hét lányának egyike volt. Rendkívüli kézügyességgel megáldott asszony; gyönyörűen varrt, hímzett, jó gazdasszonyként vezette a háztartást. Édesapám, Nagy Károly, sokgyermekes családba született. A kilenc testvér közül egyedül ő végzett felsőbb iskolát; a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd jogot tanult. Nemzeti érzelmű, vallásos ember volt, aki szívvel-lélekkel szolgálta egyházát. Minthogy egyetlen gyermek voltam, szüleim minden figyelme rám összpontosult. Nagyon figyeltek a taníttatásomra; iskolán kívül német nyelvre, zenére taníttattak. Tíz évet jártam a vásárhelyi zeneiskolába, kínoztam a zongorát, de mindebből csak a komolyzene kissé fájdalmas szeretete maradt meg bennem.


 – Hova járt iskolába? 

 – Az akkori 4-es számú leányiskolába, ahol tíz osztály után érettségiztünk, amolyan gyorstalpalással. Mindig éreztem például a természettudományos alapozás hiányát. Akkor még nem volt határozott elképzelésem a pályaválasztásról, oda mentem, ahova osztálytársaim nagy része: a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. Csakhogy az általános orvosin elért 8,30-as média nem volt elég. Gyermekgyógyászatra, gyógyszerészetire alacsonyabb pontozással bekerültem volna. Különösen édesanyámat viselte meg a dolog, én kaptam egy esztendőt, hogy végre kedvemre olvashassak. Szinte szenvedélyem volt az olvasás. Mindent, ami kezem ügyébe került, elolvastam. Édesapám egy nap azzal állt elő, hogy Kolozsváron – akkor még külön volt a Bolyai Egyetem – német szakot indítanak, menjek oda. És én mentem. Mindössze négyünket vettek fel a magyar mellékszakra. Ez volt életem egyik legjobb döntése, mert évekkel később ezért kerülhettem a Tékába.

 – Hogyan emlékszik a kolozsvári évekre, a városra?

 – Talán életem legszebb öt esztendejét töltöttem Kolozsváron. Első élményem egy diákgyűlés volt, amit az ‘56-os események után tartottak; a részvétellel vádolt diákokat kizárták, később sokuk börtönbe került. De jöttek a szép tanulmányok! Német és magyar irodalom, Németország földrajza, története, esztétika németül. Volt mit tanulni, olvasni. Egyetemi könyvtár, kari könyvtár, s ott voltak a remek kulturális lehetőségek: koncertek, színház, opera, irodalmi körök; mindenhova elmentünk, minden érdekelt. Nem köteleztem el magam semmire; a német és a magyar nyelvészeti katedrán is feladatokat akartak adni, nem vállaltam, hisz olyan mérhetetlenül sok szépre kellett fusson a szabadidő. Vakációra is nehéz szívvel mentem, annyira kedveltem a kolozsvári életet. Doktorálni is azért mentem vissza szívesen, hogy legyen ürügyem Kolozsvárra járni.

 – Kire emlékszik a tanárok közül, akik meghatározták szakmai pályafutását?

 – A pályámat mindig nagyszerű emberek irányították. Csehi Gyula professzor csak első éven tanított, de emlékezett rám, és amikor a Tékában járt a ’60-as évek derekán, azt mondta: aki olyan szerencsés, hogy Teleki Sámuel könyvtárában dolgozhat, annak kötelessége vele foglalkoznia. Később így iratkoztam be hozzá doktorálni ezzel a témával. Emlékezetesek még számomra Szabó Györgynek az egyetemes irodalomból, Harald Krassernek a német irodalomból és Antal Árpádnak a magyar irodalomból tartott előadásai. Pályámat jelentős mértékben Benkő Samu irányította – de nem csupán unokatestvéri minőségében... Lényegében ő is csak akkor figyelt fel rám, amikor a Tékába kerültem. Attól kezdve „feladatokkal” látott el. Kérésére rekonstruáltam a két Bolyai magánkönyvtárát. Természetesen a Teleki Sámuellel való foglalkozásom is számos tőle jövő ötlettel gazdagodott. No, és az állandó számonkérés – ez mind jó hajtóerőnek bizonyult.

 – Hová kapta a kinevezést 1962-ben? 

 – Annak ellenére, hogy államvizsga után Bukarestben évfolyam-elsőként választhattam a megadott némettanári állások közül, annyira felkészületlenül mentem oda, hogy a román helynevek közül csupán a Mădăraş tűnt ismerősnek. És ezt kértem! De sohase mentem oda, mert közben férjhez mentem, s a Vásárhelytől 15 kilométerre lévő Póka községbe kerültem. Némettanárként franciát és magyart tanítottam az 5-8. osztályban. A vidék addig csak könyvekből ismert világához kerültem testközelbe. Ezt nagyon élveztem, annak ellenére, hogy a kollektivizálás finisében agrármérnök férjemet inkább ellenségnek nézték, mint barátnak… Engem, a „tanárnőt” jobban elfogadtak... Aztán ott volt a tanulók színes világa, a Tamási Áron-féle Ábelektől kezdve egészen a tájékozatlan kis falusi gyerekekig, akik a 8. osztály végén azt sem tudták, mi az, hogy gimnázium, főiskola, egyetem. Nem úgy, mint egyik kedves tanítványom, Ötvös József, aki a kolozsvári teológián jeleskedett, s nemrég a Vártemplom lelkészeként ment nyugdíjba.

 – Póka után elég hamar következett Marosvásárhely.

 – 1963-ban született András fiunk, senkinek nem kívánok nála jobb gyereket! Egy alkalommal felrobbant a fűrészporos kályhánk. Ő épp abban a szobában aludt. Ez is egyre jobban megerősítette bennünk a törekvést: vissza kell költöznünk Vásárhelyre! Előbb én kaptam állást, férjem még sokáig ingázott Póka és Marosvásárhely között. Nehéz évek voltak, de akkor kaptam életem egyik legnagyobb adományát: a Teleki Téka könyvtárosa lettem.

 – 1965-től ’81-ig volt a Teleki Téka bibliográfusa. Miből állt ez a munka? 

 – A könyvtárban szinte minden munkafolyamatba bekapcsolódtam: könyvek költöztetése, cipekedés, leltározás, régi könyvek feldolgozása, bibliográfiák készítése – így ismerkedtem az állománnyal. Tudott dolog, a Teleki Téka gyűjteményén kívül itt őrzik a Református Kollégium 80.000 kötetes nagykönyvtárát, de idekerült például az államosítás után a mikházi ferencesek régi könyvtára és sok más kisebb gyűjtemény. Emlékszem, feladatul kaptam a kolozsvári egyetemi tanár, Turnowsky Sándor könyvtára cédulakatalógusának elkészítését. Bevallom – minthogy épp akkor ünnepeltük Ady születésének 100. évfordulóját (1977 – szerk. megj.) – titokban nagy élvezettel olvastam bele a gyűjteményben lévő sok-sok Ady-kötet első kiadásába.

 – Kik dolgoztak akkor Önnel? Volt-e román ajkú kolléga is, vagy erre azért nem volt „szükség”, mert a Téka értelemszerűen magyar közintézmény? 

 – 1962-ben a Teleki Téka és a Bolyaiak nevét viselő kollégiumi könyvtár egyesítéséről döntött az akkori néptanács végrehajtó bizottsága. Néhány nyugodtabb év következett, majd lassanként elveszítette önállóságát a Teleki–Bolyai könyvtár, és a közel 200.000-es, zömmel régi könyvet őrző gyűjtemény a helyi megyei könyvtár fennhatósága alá került. Amikor 1964-ben bekerültem a könyvtár személyi állományába, két román kolléganővel dolgoztam együtt. Később ezek távozása, illetve nyugdíjazása után újabb két-három – magyarul és idegen nyelvet is beszélő – román munkatársam lett. Minthogy ők művelt, előítéletektől mentes emberek voltak, zökkenőmentesen, baráti légkörben ment az együtt munkálkodás.

 – Mennyire figyelték az oda bejáró magyar kutatókat a biztonságiak? 

 – Annak idején a könyvtár olvasótermét csak azok használhatták, akik munkahelyükről kutatói ajánlást hoztak. Különböző témákkal foglalkoztak az olvasók, és nem állítom, hogy minden esetben a hivatalos elvárásoknak megfelelőek voltak ezek a kutatói igények. Nagyon sokszor a magyar múltat, történelmet, művelődési életet érintő kérdésekhez kerestek adatokat. Sok esetben a könyvtáros tájékozottsága, anyagismerete segítette vagy gátolta a kutatás mélységét... A könyvtár az olvasók mellett a látogatókat is kiszolgálja. A magánlátogatókon kívül az iskolák, szervezett külföldi turistacsoportok vezetése is a könyvtárosok kötelességei közé tartozik. Elvileg tájékoztatni kellett az „illetékeseket” a látogatók által feltett „kényes” kérdésekről. Sok múlott a könyvtáros „jóindulatán”... 

 – 1981-ben kinevezték részlegvezetőnek. Ez csak adminisztratív funkció volt, vagy más kötelezettséggel is járt?

 – A Teleki–Bolyai könyvtár a Maros Megyei Könyvtár igazgatása alatt állt, és áll ma is. Részlegvezetőként a könyvtárban folyó szakmai munka megszervezése volt a feladatom. És természetesen felelős voltam az ott történtekért. Bizony cselezni kellett, hogy a fentről jövő intézkedéseket megkerülve megőrizzük a Teleki–Bolyai könyvtár magyar szempontból fontos „szokásait”. Ilyen volt például az, hogy a Téka nagytermében lévő állandó könyvkiállításon és az évközben rendezett időszaki kiállításokon a kiállított anyagról román és magyar nyelvű magyarázó cédulákat készítettünk. Egy alkalommal jött az ukáz, hogy a magyar nyelvű szöveget el kell tüntetni. Én ezt nem tettem meg, addig odáztam a dolgot, míg egy magyarországi hivatalos állami küldöttség látogatása alkalmával nagyon is jól jöttek a magyar feliratok... Akkor mondtam a hivatalos kísérőnek: lám, milyen jó, hogy megvannak a kétnyelvű magyarázó szövegek. Ezután többet nem került szóba ez a téma.

– Mit kutatott a hosszú évek során a Teleki–Bolyai könytárban?

– 1968-ban Csehi Gyula professzor konkrét feladatként adta ki: iratkozzam be hozzá, s doktorálás ürügyén készítsem el Teleki Sámuel monográfiáját. Művelődéstörténetünk e rendkívül fontos szereplőjéről mindeddig nem sok érdemi anyag jelent meg. Szinte hihetetlen, mikor elkezdtem a kutatást, sok, addig teljesen „kutattalan” levéltári anyagot találtam. Teleki Sámuel levelezését, családi vonatkozású iratait böngésztem Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten. Disszertációm címe, Teleki Sámuel irodalomtörténeti jelentősége nem fedi teljesen a dolgozat témáját, de a Babeş–Bolyai Egyetem irodalmi tanszékén ezt a címet lehetett elfogadtatni. Aztán az eredmény az lett, hogy a 600 oldalas disszertáció felölelte a könyvtáralapító Teleki Sámuel életrajzát, gazdag munkásságának szinte minden területét. Összeállítottam Teleki hatalmas levelezésének egy kis regestrumát is. A kutatást a disszertáció megvédése után is folytattam, és később, ennek eredményeként, néhány kötet és több dolgozat, tanulmány látott napvilágot. Sokszor magyar, román és német nyelvű előadásokkal vittem Teleki Sámuel hírét hazai és külföldi konferenciákra, rendezvényekre. Kötetként először 1976-ban jelent meg Teleki Sámuel és a Teleki Téka című kis könyv a Kriterion Téka sorozatában. 1997-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában A könyvtáralapító Teleki Sámuel címmel látott napvilágot az addigi kutatásaim eredményeit összefoglaló nagyobb monográfia. 2001-ben a budapesti Balassi Kiadónál jelent meg A marosvásárhelyi Teleki–Bolyai könyvtár ex librisei című kötet. 2011-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál látott napvilágot a Laus libri című kötet. Ebben a Teleki–Bolyai könyvtár 15-16. századi kiadványain található nyomdász- és kiadójelvényeket dolgoztam fel. 2002-ben ünnepeltük a Teleki Téka megnyitásának 200. évfordulóját. Ez alkalommal az Országos Széchényi Könyvtár, Monok István főigazgató javaslatára, megjelentette a Bibliotheca Samuelis com. Teleki de Szék Pars Quinta c. kötetet. Ez a Teleki könyvtár négykötetes nyomtatott katalógusának a folytatása. Teleki ugyanis a Bécsben 1819-ben kiadott negyedik katalóguskötet után tovább folytatja a könyvek gyűjtését. Tervezi az ötödik kötet kiadását is. Levelezésében találtam egy információt, hogy a katalógus ötödik kötetének kéziratát elküldték Kolozsvárra Teleki leányához, Máriához. A jószerencsén múlott, hogy az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltári gyűjteményében rábukkantam a nyomtatásra előkészített ötödik kötet kéziratára. Ugyanebben az évben, a jeles évforduló tiszteletére, megjelentettük a Teleki Téka emlékkönyvet. Ebben a Téka munkatársai, hazai és külföldi kutatók írtak Teleki Sámuelről, gyűjteményéről, a Teleki–Bolyai könyvtárban folytatott kutatások eredményeiről. Én a Teleki Téka második világháborút követő 50 esztendejének eseményeit tárgyaltam egy nagyobb lélegzetű tanulmányban. A Teleki– Bolyai könyvtárban eltöltött negyven esztendő során, kíváncsi könyvtárosként sok mindent megtudtam a könyvek összegyűjtéséről, az állományról, a könyvtárban őrzött ritkaságokról. Figyelmem fókuszában mindig a könyvtáralapító Teleki Sámuel állt, de időről időre számot adtam az elém kerülő többi témáról is. 2007-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg ezekből összeállított kötetem, a Gondolatok a marosvásár- helyi Teleki Tékából címmel. Ebben olvashattak az érdeklődők a könyvtárban őrzött régi bibliákról, a marosvásárhelyi kaszinó történetéről, a közjó szolgálatában sokat tevő és Marosvásárhelyhez kötődő Mátyus Istvánról és Koncz Józsefről.

 – Miért döntöttek úgy, hogy kitelepednek Egerbe, e csodálatosan szép városba? 

 – Semmi esetre sem a város szépségéért történt ez, hiszen számomra máig a legszebb város Marosvásárhely. A fiam mint faipari mérnök itt kapott állást, és mi utána jöttünk. Feleségével a közelünkben lakik. A fiam aktív részese a közéletnek: a helyi református egyház presbitere, és mi mindenben mellette állunk. És hogy jó lépés volt ideköltözésünk, azt igazolják az azóta történt események is: férjem nyolc éve elvesztette látását, teljesen rám van utalva, és én gyermekeim segítsége nélkül nem tudnám maradéktalanul ellátni ezt a feladatot. Ami idő marad, igyekszem élvezni az említett egri szépségeket, a színház által nyújtott élményeket.

 – Kikkel tart fenn jó, baráti kapcsolatot a vásárhelyiek közül? 

 – Akivel csak lehet. Barátnőim, egykori kollégáim tájékoztatnak a vásárhelyi életről. Egyébként nem lennék nagy Facebook-rajongó, de hálás vagyok, hogy azt is tudom, mi megy a színházban, mi a csütörtöki koncert programja. Így már könnyebben lehet a szülővárostól távol élni… És a Téka! Az ott dolgozó munkatársak segítenek a Téka hiányát is megélni. Jó példa erre a nemrég megjelent könyvem, illetve könyvünk; László Lórántot kértem meg, hogy másoljuk le és adjuk ki Teleki feleségének, iktári Bethlen Zsuzsannának a Tékában őrzött kéziratos szakácskönyvét. Jó közmunka volt, és az eredmény: a Kriterion Könyvkiadó jóvoltából megjelent Gróf iktári Bethlen Zsuzsanna és szakácskönyve.

 – Mivel foglalkozik jelenleg, mik a tervei? 

 – Egy 80. életévét megérő ember csak némi óvatossággal beszélhet hosszú távú tervekről. Reményeim szerint nemsokára kézbe vehetem azt a kötetet, amelyet még jó szemmel állítottam össze. Teleki Sámuel peregrinációs útján vezetett naplójáról van szó. Két kis kéziratos kötet őrzi ezeket a feljegyzéseket, amelyek csak egyszer, 1908-ban jelentek meg nyomtatásban. Úgy véltem, eljött az idő, hogy újra közreadjuk, ezért átírtam az anyagot, és néhány kiegészítéssel előkészítettem az új kiadást. És ami mostanában leginkább foglalkoztat: nyomon követem azoknak a fiataloknak a tevékenységét, akik az évek során mellém sorakoztak a Teleki Sámuel téma továbbgazdagításában. Örömömre, többen vannak... Említhetem a Teleki Sámuel építkezéseiről nagy szakértelemmel írogató Orbán Jánost, a régi könyveken található supralibrisekkel foglalkozó Kimpián Annamáriát, vagy újabban az iktári Bethlen Zsuzsanna magyar könyvtárát vizsgáló Lázok Klárát.

 – A magyar irodalom legolvasottabb műve az Egerhez kötődő Gárdonyi-regény, az Egri csillagok. Van úgy, hogy néha az Ön álmában megjelennek a vásárhelyi csillagok?…

 – Nagyon gyakran!

 – Köszönöm a beszélgetést, s további jó munkát, jó egészséget kívánok!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató