2024. december 22., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ahány illetékes, annyiféle válasz. Mikor indulhat újra az életünk a szokott módon? Mikorra enyhül a szigor és a járvány? Pedig megfogadtam, hogy most, mikor minden újság és híradás a járványról szól, lehetőleg kerülni fogom a témát. Derűsebb dolgokról fogok elmélkedni. Ez egyfajta hárítás, mondaná a pszichológus, de én inkább az utazási szakemberekkel társalognék, akik lehetőségeket villantanának fel előttem, könnyedén dobálóznának a világvárosok nevével, ahol már várnak, türelmetlenkednek a szállodások és az üdítőital-árusok, a metrószerelvények és buszok, az utcai padok, ahová sajgó bokával lehuppanhatok, a boltok és nagyáruházak, a múzeumokban az impresszionisták és az üres páncélingek, megnevezhetetlen műtárgyak, idegenvezetők és félrevezetők, a megmászásra áhítozó tornyok, a kilátók látványa, a gótika és a barokk, romvárosok, kifőzdék és gyorséttermek, az odaszakadt-szaladt barátok és ismeretlen nyelvek, Párizs fényei, a tenger Barinál vagy Barcelonában, a Columbus emlékműtől húsz lépésre…

Ezt a fajta bezártságot, amit manapság mindenki megtapasztal, aki nem ingázik, nem külföldön vállal munkát és karanténos veszteglést, nos, ez nekem ismerősnek tűnik, ugyanis mondjuk négy évtizeddel ezelőtt a hatalom számára elképzelhetetlen volt a ki- s besétifikálás, a folytonos utazási mánia, a külföldiek fogadása otthonodban, az ellenőrizhetetlen kapcsolatok és kapcsolatrendszer. A levelezés, telefonálás. Be voltunk lakatolva, oda voltunk ragasztva a szocializmushoz, amit sokan még élveztek is. Nem kellett idegen nyelveket tudni, nem kellett térképeket böngészni, hogy elérd a Rue de la Paix-t vagy a Trafalgar Square-t, mindegy volt, hogy La Paz vagy Lopez. Nem vettél kétévente kerekes bőröndöt, mert gyorsan tönkrementek az olcsó gurulós kufferek, nem vásároltál emlékpólót Párizsban Chez Tatinál vagy a Sacre Coeurhöz vezető nyüzsgő kis utcában, a turkálók elképzelhetetlen kavargásában, nem kellett sorban állnod a jóságos útlevélosztályon és nem kellett kitöltened a nyomtatványokat, nem illegetted magadat a tükör előtt Rómában, amikor vásároltál egy újabb fehér baseball-tökfedőt, amelyre az volt írva, hogy az Örök város. Nem kellett tízes tömbben megvásárolni a buszjegyeket, és nem kellett szégyellned purista barátaid előtt, hogy te bizony „a Mekiben burkoltál be egy szenyát”. És eltévedtél Londonban. 

Ezek nem a te gondjaid voltak. Legfennebb még be nem tiltott gondolataid. De már fejben is cenzúráztad önmagad. Vagy nem. Ott legalább szabad voltál. Hited szerint. Máskülönben… 

Azt kérdezte tőlem a legnagyobbik favorizált unokám, melyik a kedvenc városom? Abban a biztos, bejáratott tudatban tette ezt, hogy nagyszülei az utóbbi években – hála a fapados turizmusnak, online szállás- és útfoglalásoknak, okos idő- és szabadságbeosztásnak – jártak két-három tucat európai és nem európai városban. Falvakban kevésbé/egyáltalán. Nem volt úti cél. Vagy mert azok ott kinn Európában a klasszikus sárdagasztó-tősgyökér-etnográfiai értelemben már eltűntek, megszűntek. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor Frankfurt mellett (mely a Majna partján hever laza németes rendben) egy faluban laktak frissen kivándorolt rokonaim valamely szerencsés gazdagabb úr vendégeként, és a minap még kolozsvári úrnak saját fedett uszodája volt a házban. A faluban minden szolgáltatás feltalálható volt, a fűszerestől a szerelékboltig és a mosodától a kupoldáig.

A kérdés zavarba ejtett. Nem azért, mert szerény volnék és figyelmes, csak nem szándékoztam volna megsérteni vendéglátóimat és a városokat, ahol jól éreztük magunkat. A nyolcvanas években például párizsi nagybátyám lakásában a fürdőkád is tele volt friss szociológiai és politológiai irodalommal, a jégszekrény (pardon: frizsider) viszont roppant szellős volt. Aztán Londonban laktam egy mélyen vallásos családnál a Northern line (ez egy metróvonal) végállomásán, és azon csudálkoztak, hogy nem tudok imádkozni, és a családunkban senki sem gyakorolja az ótestamentumi vallást. Bolognában egy bukaresti egyetemista szolgált ki reggelente, aki kedvezett nekünk az azonos honosság révén, Budapesten a könyvesboltok és antikváriumok baráti fülledtsége a legjobb, a New York kávéház, ahol egyszer, egy ronda ködös novemberi este teát ittam; Jeruzsálemben vonz az óváros áttekinthetetlen labirintusa, Krisztus lábnyoma; nem akarom feledni és kihagyni a sorból Baját, ahol a dunai árvíz előtt segítettem egy volt polgármesternek menteni a menthetőt, és ahol Kornél barátomnál felejthetetlen füstölt lazacot vacsoráztam, ahol a halászléfesztiválon megpillantottam az ablakból barátomat, Bächer Ivánt, és megleltem a forgatagban… És azt is hozzátenném, hogy szerettem gyalogolni az Ötödik sugárúton, és betérni a világ legnagyobb könyvesboltjába, amely már az összes környező ház alagsorát (basement) kisajátította raktáráruházi célokra, öcsém lakásából éjszaka reánk villantotta színeit az Empire State Building, bár a metrók nagy szerelmese vagyok, azért egy kivétel van, a New York-i, és…

 Végül is nem tudtam mit válaszolni. Azt mondtam, még gondolkodom rajta, de tulajdonképpen arra gondoltam, viszontláthatok egyet is ezekből az idén? Feleségem azért a tegnap már a provence-i május–júniusi szálláshelyeket nézegette. Én pedig véletlenül a montpellier-i egyetem történetét böngésztem, tisztán szakmai megfontolásokból. 

Ne add fel! Állítólag a remény ott ácsorog a sarkon. Hívd be magadhoz!


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató