2024. july 7., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Városi rózsák

Márton mindig idegenkedett a túl okosnak tűnő tárgyaktól. Idejét sem mérte mással, mint a csuklójához már-már hozzánövő, barna szíjú, kerek karórával, amelyet még valamikor a múlt század végén vásárolt. 

Márton mindig idegenkedett a túl okosnak tűnő tárgyaktól. Idejét sem mérte mással, mint a csuklójához már-már hozzánövő, barna szíjú, kerek karórával, amelyet még valamikor a múlt század végén vásárolt. Kedves, csendes figura volt ő a tömbházban, sosem panaszkodott a földszinti lakásába beszűrődő focilárma vagy a fölötte lakók hangos hétköznapjai és még zajosabb hétvégéi miatt. Bármikor be lehetett kopogni hozzá, kanálnyi olajjal, csészényi tejjel mindenkit kisegített, és ha megkérték rá, a gyermekbiciklik leereszkedett kerekét is készségesen felfújta. Csak az életéről nem akart mesélni.
– Tettem én is a dolgom, mint mindenki más, nincs abban semmi rendkívüli – hárított el sokszor, míg végül egyszer mégis kötélnek állt. 
– Egy kicsi Maros menti faluból kerültem a városba harmincévesen, nem sokkal nősülés után – kezdte történetét, miközben almalével töltötte teli a poharam. – Szerettem a szülőhelyem, nem is mentem volna máshova a magam eszétől, az asszony kívánsága volt, hogy elköltözzünk. Ő vásárhelyi származásúként idegennek érezte a vidéki életet. Igaz, közös életünk első évében megpróbálta megszokni, hogy mosáshoz, főzéshez kútvizet kell melegítsen, este meggyújtjuk a petróleumlámpát, éjszaka kutyaugatásra alszunk el. De láttam rajta, hogy kínlódik, megsajnáltam. Akkor még éltek édesanyámék, velük laktunk egy udvaron, a ház hátsó része volt a mi birodalmunk. Anyám nagyon szerette a menyét, kímélte is a nehezebb munkáktól, mégsem tudta ott tartani. A feleségem a kereskedelemben dolgozott, hajnalban kelt, hogy elérje a városba induló buszt, késő délután érkezett haza. Nem csoda, hogy belefáradt. A szüleim azonban nem tudták ezt megérteni. Amennyire kedvelték azelőtt a feleségemet, éppen annyira megharagudtak rá, amikor bejelentettük, hogy a városba költözünk. Addig a gazdaságban én voltam apám jobb keze, talán ezért esett nehezükre elfogadni a döntésünket. Nem is támogattak akkoriban semmivel, a magunk erejéből fizettünk kvártélyt, kosztot, mindent.
– Nehezen szokta meg a városi életet?
– Nagyon nehezen. Asztalos a végzettségem, már azelőtt is a bútorgyárban dolgoztam, nem is azzal volt a baj. Egyszerűen nem találtam a helyem az új otthonunkban, főleg az udvar és a kert hiányzott. A feleségem közben várandós lett. Nem viselte könnyen az állapotát, mindegyre rosszul lett, futottam vele a kórházba. Nehéz hónapok voltak, főleg, mert nem számíthattunk senki segítségére. Akkor éreztem igazán édesanyámék hiányát. Amikor megszületett a lányunk, valamennyire kiengesztelődtek. Apám hamarabb szabadult a haragtól, és egy alkalommal, amikor tojást és tejet vitt eladni a piacra, édesanyám tudta nélkül becsengetett hozzánk, hogy megnézze az unokáját. Kettejük között aztán olyan barátság alakult ki, amilyenről álmodni sem mertünk. Nyári vakációban, hétvégente gyakran vittük ki falura a kislányt, olyankor mindig ment „kicsi tatával” a mezőre, este pedig nagyokat kártyáztak a nyári konyhában. Közben sikerült annyi pénzt félretennünk a feleségemmel, hogy megvehettük ezt a kétszobás lakást. Itt már jobban szerettem, főleg mivel az ablak előtt kialakíthattam magamnak egy kicsi kertet. Díszparadicsomot, epret ültettem, és persze rengeteg virágot. Mindig bolondja voltam a rózsáknak, és végre szabadon kiélhettem ezt a szenvedélyem. 
– Ez már a rendszerváltás után volt?
– Igen, a kilencvenes évek elején. Akkoriban úgy tűnt, egészen rendbe jött az életünk. Aztán váratlanul elhunyt édesanyám, fél évre rá apám is utána ment. Magára maradt a nagy ház, a gazdaság. Úgy éreztem, ez mind az én felelősségem, nem tehetek mást, mint hogy hazaköltözöm. Az asszony, persze, hallani sem akart erről. Végül aztán nem is került sor rá, mert megjelent apám testvére, aki papírral tudta bizonyítani, hogy a szüleim az elköltözésünkkor mindent a külföldön élő unokaöccsükre hagytak. Nem volt erőm pereskedni, így hagytam elúszni a szülői vagyont. Pár hónap múlva eladták a házat, a hozzá tartozó gyümölcsössel együtt. Azt hiszem, akkor váltam a lelkemben is városivá.
– Járt még arra azóta?
– Nem láttam értelmét. A szüleim sírjához, persze, rendszeresen kimegyek, de az egykori házunkat kerülöm. A faluból sem tartom senkivel a kapcsolatot, így azt sem tudom, megvan-e még egyáltalán.
– Hogy alakult a későbbiekben az életük?
– Pár évem lett volna még a nyugdíjig, amikor létszámcsökkentés miatt elküldtek a gyárból. A lányunk éppen akkor kezdte az egyetemet Kolozsváron, kellett a pénz. A feleségem egy ismerősétől értesült arról, hogy egy németországi vendégházba személyzetet keresnek. Egyik napról a másikra adta tudtomra, hogy elutazik. Nem is bánta meg a döntését, mindig lelkendezett a telefonban a kinti körülményekről, és a tandíjat is időben utalta a kislánynak. Az első évben pár napra hazajött, de már akkor láttam rajta, hogy megváltozott. Akkor találkoztunk utoljára. A visszautazása után, telefonon vallotta be, hogy megismerkedett egy német férfival. Őszintén szólva meg sem lepődtem... A lányommal, persze, a mai napig tartják a kapcsolatot, időnként pénzt is küld neki. 
– Hogyan telnek a napjai, mióta egyedül van?
– Sohasem voltam az az üldögélős fajta, igyekszem most is munkával lefoglalni magam. Hajnalban kelek, rendbe teszem a házat, aztán indulok elvégezni a napi tennivalókat. A mi tömbházunkban és a szemköztiben sok az idős lakó, bevásárolok nekik, kifizetem a számláikat. Egy időben egy fiatal házaspár kislányát vittem-hoztam az óvodából. Csak az zavar, ha pénzt akarnak adni ezekért az apróságokért. Nekem az az igazi jutalom, ha elbeszélgethetek valakivel. Igaz, a rózsáimnál nincs hűségesebb társaság. Csak, tudja, ilyenkor még alszanak.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató