2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A várakozó

A szürke öltönyös férfi szinte teljesen beleolvadt a novemberi tájba. Földön járó tekintettel üldögélt a buszmegállóban sorakozó padok egyikén, néha végigsimított őszülő haján, aztán újra fejet hajtott a mozdulatlannak tűnő idő előtt. 

A szürke öltönyös férfi szinte teljesen beleolvadt a novemberi tájba. Földön járó tekintettel üldögélt a buszmegállóban sorakozó padok egyikén, néha végigsimított őszülő haján, aztán újra fejet hajtott a mozdulatlannak tűnő idő előtt. Eddig mindig sajnáltam a közszállítás járataira vesztegett perceket, de most jól jött a rendszer lassúsága, hiszen, ha nem késik a busz, talán sosem hallgathatom meg az öltönyös várakozó történetét. Nem furcsállta közeledésemet, már beszélgetésünk elején úgy éreztem, régóta kikívánkoztak belőle a szavak. 
– Tizenöt éves volt anyám, amikor várandós lett velem. Jó családból származott, a közeli hozzátartozói fontos politikai funkcióval bírtak. Valamennyiüket bajba sodorhattam volna a születésemmel. A szomszédukban egy gazdag, idős házaspár lakott, akiknek nem lehetett gyermekük. A nagyszüleim nekik adtak, anyámat talán meg sem kérdezték, hogy nem tartana-e mégis meg. Végül is jól jártam, mert mindenem megvolt az új családomban, csak éppen szeretetből kaptam szűkösen. Kicsi voltam még, amikor a nevelőim felvilágosítottak, hogy fogadott gyermek vagyok, és szinte naponta elemlegették, hogy mekkora áldozatot hoznak értem. Azt is tőlük tudom, hogy a vér szerinti rokonaim elköltöztek a környékről az érkezésem után, azóta sem tudok róluk semmit, de nem is nyomoztam utánuk. Úgy gondolom, ha érdekelte volna anyámat a sorsom, megkeresett volna az évek során. A nevelőszüleimnek viszont hálás vagyok, hiszen még egyetemista koromban is végig támogattak. Mérnöki diplomát szereztem, jó állást kaptam. Nemsokára megismertem a feleségemet. Szépen indult a közös élet, hamarosan megszületett a kislányunk is. Aztán valahogy minden megváltozott.
– Mi történt? 
– Több mint tíz év házasság után váltak szét az útjaink, elismerem, részben az én hibámból. Mindig is túlzottan vágytam a szeretetre, és nehezen viseltem, hogy az asszony egyszer csak elkezdett távolodni tőlem. Az állandó elutasítások teljesen felőröltek, az italba menekültem, agresszív lettem. Amikor kimondták a válást, a lányunk már serdülőkorú volt. Az anyjánál maradt. Hetente kétszer látogattam, és minden harmadik hétvégét nálam töltötte. Egy este aztán ott állt az ajtóm előtt utazótáskástól, mindenestől. Azt mondta, elege van az anyja barátjából, folyton piszkálja, csúnyán beszél vele az a férfi, ha megengedem, nálam marad. Életem egyik legboldogabb pillanata volt az. 
– A volt felesége hogy viszonyult ehhez a helyzethez?
– A lányom nemsokára nagykorú lett, így nem volt beleszólása. De nem is cirkuszolt, annyira bele volt bolondulva az új társába. Azóta már közös gyermekük is született. A kislányommal jól megvoltunk, moziba, színházba, étterembe jártunk. Érettségi után Kolozsvárra felvételizett, pszichológia szakra. Fel is vették első próbálkozásra. Belevetette magát az ottani diákéletbe, havonta csupán egyszer jött haza. Most is tisztán emlékszem arra a karácsony előtti napra, amikor ott vártam az állomáson, és a vonatról egy sötét bőrű fiatalember segítette le. Kiderült, hogy kísérője egy török származású rezidens fogorvos, hónapok óta együtt vannak, és most azért hozta el hozzánk, hogy bejelentsék az eljegyzésüket. Forogni kezdett velem a világ, de igyekeztem uralkodni magamon. 
– Milyen nyelven értekeztek a vőjelölttel?
– Angolul. Nagyon udvariasan viselkedett, hamar kiderült, hogy okos, művelt férfi. Folyton azt ismételgette, hogy mennyire szereti a lányomat, és többször is biztosított arról, hogy európai normák szerint, Erdélyben kíván élni vele. A félretett pénzemből lakást vettem nekik Kolozsváron, az esküvőt is én szerveztem meg. Természetesen a vőlegény családja is jelen volt a nagy eseményen, végtelenül rendes, szerény embereknek látszottak. A vejem aztán rendelőt nyitott, hamar beindult a vállalkozás. Egy év múlva megszületett a kisfiuk, utána a kislány. Két év körüli lehetett a leányka, amikor hazautaztak a török nagyszülőkhöz. Kéthetes látogatásról volt szó, a repülőjegyet is úgy vették meg a visszaútra. Amikor eljött a hazaérkezés napja, kimentem eléjük a repülőtérre, de hiába kerestem őket az utasok között. Telefonon próbáltam elérni a lányomat, de nem válaszolt. Egész éjjel ott várakoztam, közben éreztem, hogy elhagy minden erőm. Másnap reggel egy ismeretlen számról hívott a lányom. Azt mondta, a férje úgy döntött, hogy ott kell maradniuk, a gyermekeket legalábbis nem engedi haza, és nélkülük ő sem jön. Három év telt el azóta.
– Többé nem találkoztak?
– Nem. Levelet, képeslapot sem küldenek. Internetes közösségi oldalakon próbáltam rájuk találni, de nem jártam sikerrel. A vejem mindig is elutasította a virtuális világot, így, gondolom, a lányomnak sem engedi meg, hogy számítógép elé üljön. Csak reménykedhetem abban, hogy jól vannak. A nagyobbik unokámnak idén kellett volna elkezdenie az első osztályt.
Hirtelen három autóbusz fékezett le előttünk. Beszélgetőtársam elnézést kért, köszönt, aztán indult is az egyik jármű felé. Előzékenyen maga elé engedett egy csoport tizenévest, majd ő is felszállt. A várakozók padsorának hátat fordítva, állva távolodott. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató