Vallomások képekben

Botjára támaszkodó idős asszony hunyorog a tavaszi napsütésben, kezét a szeme elé tartva nézi a kiserkent vetést, a hosszú sorokban ébredő életet. Fekete pontként áll az időben, s tekintete megakad a látóhatárt lezáró dombokon. Parkoló autók között harsogóan piros tűsarkú cipők, testhez szoruló szoknya, egy fővárosi, hódítani akaró fiatal nő kellékei; a kolostor előtt álló apáca önként vállalt fekete magánya; a kendő színében feloldódó szemek Juhász Gyula-i kéksége – női sorsok. Egy-egy képben egy élet, a befogott és megosztott pillanat varázsa, megannyi gondolatsor, ami elindul a nézőben korától, kedvétől, érdeklődésétől függően. A 80. születésnapját ünneplő Török Gáspár marosvásárhelyi fotóművész legszebb, legérdekesebb, legfájdalmasabb és legvidámabb gondolatait osztja meg újra a közönséggel, az utolsó tíz év terméséből válogatott képeivel július 21-én, hétfőn 18 órától a marosvásárhelyi Kultúrpalota kiállítótermeiben. 

 

– Sokan kattintgatnak manapság, s a digitális készülékek a fényképek számának sem szabnak határt. Tudom, hogy Török Gáspár is amatőrként kezdett fotózni. Hogyan, mikor, mitől válik művészetté mindaz, ami egyszerű kedvtelésnek indul?

– Amatőr fotósnak tartom magam, de nem abban az értelemben, ahogy általában emlegetik. Mi azt mondjuk, hogy az amatőr kedvtelésből fotózik, de nem abból él, a profi pedig megrendelésre fényképez. Én soha egy banit sem kerestem a fényképeimmel. 

– Továbbra is vitatkoznék, hiszen aki 60 országos és 23 nemzetközi díjat söpört be, és elnyerte a legmagasabb nemzetközi elismeréseket, azt mégsem sorolhatjuk a köznyelvben amatőrnek nevezett fotográfusok körébe. Ezért kérdezem, hogy Török Gáspárnak hogyan sikerült kiemelkedni a tucatfotózók sorából?

– Ez olyan, mintha egy énekest arról faggatnának, hogy miért tud szépen énekelni, egy festőtől, hogy miért népszerűek az alkotásai. 

– Ők szándékosan választották a művészeti pályát, és valószínűleg nem rendelkeznek mérnöki oklevéllel.

– Az igazság az, hogy a fényképezéshez is kell egy kis talentum…

– Miből áll ez a talentum?

– Engem az különböztet meg a többi sok millió fényképésztől, hogy meglátok olyan dolgokat is, amelyek mellett mások úgy mennek el, hogy észre sem veszik. 

– Nevezhetjük tehát olyan adottságnak, ami lehetővé teszi a pillanat mondanivalójának a felismerését és megragadását?

– A spontaneitás a művészfotó egyik jellemzője, de van egy másik összetevője is, amikor megszerkesztem a mondanivalómat, majd lefényképezem. Véleményem szerint ez a valódi alkotás. A pillanat felismerése ugyanis a riportfotóhoz áll közelebb, ahol a látvány és nem az esztétikai szempontok az elsődlegesek.

– A gondolatiság, a kiváló térlátás mellett sok a fantázia, a líraiság a fényképein. A számok, a konkrét dolgok emberében hogyan alakult ki a látvány költészete iránti vonzódás?

– Gy. Szabó Béla is gépészmérnök volt, hát kell ennél többet magyarázni? Egyébként a művészi hajlamot a családból hoztam magammal. Édesanyám, Vita Matild Vita Zsigmond irodalomtörténész, író, s Vita Sándor közgazdasági szakíró testvére volt, aki naplót írt élményeiről. Nagyanyám Enyeden a Burgban lakott, a Zeykek és Kemények udvarházát mindenki ismerte. Zeyk Domokos, a segesvári csata hős áldozata a dédapja volt édesanyámnak, s a róla készült dagerrotípiát eredetiben őrizte. Anyám lírai alkat volt, verseket, visszaemlékezéseket, történeteket írt. Török nagyapám, akinek Vízaknán volt villája, zenét komponált, amit elő is adtak Kolozsváron, a kottái ma is megvannak, de soha nem hallottam a zenét. Nagyon tehetséges ember volt, mindennel foglalkozott, csak pénzt nem tudott keresni. Katolikus papnak készült, de elvesztette a hallását, s ügyvéd lett. Az 1920-as években földügyekre szakosodva sok pert nyert, de a rokonoktól, barátoktól nem vette el a pénzt. Szenvedélyesen kutatta és felállította az erdélyi híres székely családok családfáját – mondja Török Gáspár, s mutatja is az édesapja és édesanyja többoldalas családfáját, ami 1200-ig megy vissza az időben. – Ha jól megnézem, kiderül, hogy az erdélyi nemesi családok szinte mindenikéhez rokoni szálak fűznek. Édesapám Párizsban végezte a politikai gazdaságtant, tanított franciát, irányított bányát, s a vásárhelyi tervezőintézet könyvtárosaként nyugdíjazták. 

– Mikor kezdett el fényképezni? Gyermekkorában?

– A családom anyagi helyzete miatt ez szóba sem jöhetett. Egyetemi hallgató koromban vettem egy kicsi boxgépet. A híres bukaresti nemzetközi atlétikai versenyen próbáltam ki. Amikor a vegyi kombináthoz kerültem, vásároltam egy Zenit E gépet. Sok technológiai eljárást fényképeztem az építőtelepen. A hatvanas évek közepén házi kiállításokat rendeztünk kollégáimmal, Mihálykó Annával, Józsa Ferenccel, Kölönte Zsolttal. Egyszer elhívtuk Marx Józsefet, aki szintén nagyenyedi származású volt, ő meghívott a fotóklubba, s a szárnyai alá vett.

– Ezek szerint a fotóklubban érett be a kezdeti vonzódás. 

– Ott kezdtem el másképpen látni. 

– Minden érdekelte, vagy volt, van kedvenc témája?

– Mindent fotóztam, mivel soha nem volt időm. Reggel fél hétkor jött utánam a kocsi, és este hét óra után vitt haza szombaton is, ezért kellett azt rögzítenem, ami a szemem elé került. Ha a szombat rövid nap volt, este bementem a sötétkamrába, ahol sokáig dolgoztam, előhívtam a képeket, nagyítottam. Színvonalas televízióadás nem volt akkoriban, mit tehetettem volna mást? 

– A fekete-fehérrel kezdődött, s úgy érzem, ma is e technika áll közelebb.

– Nem tagadom, hogy színesben is lehet művészi képet készíteni, de a valódi számomra a fekete-fehér marad.

– Melyik volt az első komoly bemutatkozás? 

– 1965-ben került falra a Jégtörők a Maroson. 

– Kitől tanulta meg a különböző technikákat?

– Kezdetben Schnedarek Ervin, a későbbi sógorom segített, aztán „loptuk” egymástól. Sok külföldi katalógust kaptunk abban az időben, azokat néztük, elemeztük, s próbáltuk utánozni.

– Az első kiállítás, az első nemzetközi siker?

– Nem tartom fejben, de az albumban megvan, 1977-ben Oregonban bronzérmet kaptam. 

– Hogyan lehet a nemzetközi címeket kiérdemelni?

– A nemzetközi fotószalonokon kiállított képekre kapott pontok alapján. 

– Kik voltak a példaképei?

– Marx József után az argentin Pedro Luis Raota, az amerikai Wellington Lee, a ceglédi Tóth István. Támogatás dolgában sokat köszönhetek az Egyesült Államokban élő Kálmán Béla fotóművész barátomnak.

 – Miért volt fontos Török Gáspárnak a fotózás? 

– Édesapám 72 éves korában halt meg. Nyugdíjasként sokat olvasott, bridzsezett, de pozitív élményt nyújtó hobbija nem volt. Őt látva kezdtem el gondolkozni, hogy a sikerélményre mindig szüksége van az embernek. Ezenkívül a Marx József által vezetett fotóklub egy igazi értelmiségi csoportosulás volt, sziget, menedék a kedvezőtlen politikai széljárásban. A szellemi légkör, az együttlét volt a fontos minden csütörtökön, ha esett, ha havazott. Marx Józsefnek sikerült elérnie, hogy a klub közvetlenül, a vámon keresztül fényképeket küldhessen a különböző kiállításokra, ami az ország többi részében tilos volt. Sok szebeni, kolozsvári, csíkszeredai fotós küldte el a képét, s mi továbbítottuk. Ezért is vált jelkép értékűvé a fotóklub. 

– Fotós élmények. Előfordult-e például, hogy akit fotózott, a kiállításon felismerte magát?

– Van egy etikája a fényképezésnek. Amikor aktot vagy portrét fényképeztem, kiválasztottam a legjobb felvételeket, megmutattam a modellnek, aki megmondta, hogy vállalja-e vagy sem. Nyugaton még szigorúbbak a szabályok, engedély nélkül az utcán sem szabad fényképezni. 

 – Mit jelentett a digitális fényképezőgép megjelenése a már megszokott mederben dolgozó elismert fotóművésznek? Megbarátkozott vele, szereti?

– Az ember folyamatosan tanul, fejlődik. A digitális gép, a számítógépes feldolgozás lehetővé teszi, hogy módosítsuk, alakítsuk, érdekes hatásokat érjünk el a felvételen, amit korábban a laboratóriumban is megtettünk. A lényeg az, hogy a végtermék fénykép maradjon. Amikor zöld tehenek lebegnek lila tengerben, az már vizuális művészet, ami lehet ugyan értékes, de műfajilag más. Egyébként a nemzetközi kiállításokon egyre inkább a kútforráshoz való visszatérésre helyezik a hangsúlyt.

– Évek óta sikeresen pályázik a fotóklub nevében, nemzetközi kiállításokat szervezett, nem lehet könnyű ez az önként vállalt feladat sem. 

– Valóban sokfelé pályáztam, s ebben a megyei helyhatóságok és mások is támogattak. Őszintén szólva nem a pályázat megírása, az elszámolás a legnehezebb.

– Az utóbbi időben a fotográfia története foglalkoztatja, tanulmányokat közölt, előadásokat tartott, s a Marosvásárhelyi Fotóklub megalakulásának 60. évfordulójára kutatásai eredményeit könyvben is megjelentette. A kiadvány sok érdekes adatot tartalmaz. Honnan ered az érdeklődés? 

– Amikor 1985-ben a Román Fotószövetség megjelentette a romániai fotózás, fotóművészet időrendi mutatóját, bosszantott, hogy erdélyi vonatkozás alig szerepel benne. Mivel a szerző azt válaszolta, hogy nem volt módja tanulmányozni, nekiálltam, s 38 erdélyi fotóműhelyt sikerült feltérképeznem. Bekerült a könyvbe a Marx Józseffel készített beszélgetés és a XIX. század két jeles fotográfusáról szóló írás. A kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károlyról, akinek pályája Bukarestben teljesedett ki, én írtam először, s örvendek, hogy a marosvásárhelyi születésű, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után Skóciába menekült és hírnevet szerzett Szabó Ivánról is megemlékezhettem.

– Hatvan éven túl úgy szoktak bókolni, hogy jól nézel ki, nem is látszik, hány éves vagy. Ezt elkerülendő, milyen érzés a nyolcadik X küszöbén is talpon maradni, és nem akárhogyan, hiszen a kiállítás mellett, ami egymagában sem könnyű feladat, az újabb fotóalbum is elkészült. 

– Ami engem illet, az eszem nincs még nyolcvanéves, a baj csak az, hogy elcigarettáztam a tüdőmet, s túl vagyok egy kardiológiai beavatkozáson, ezért hamar kifulladok. A munkatelepi munka a gerincem viselte meg. De azért ma is értéke és hitele van számomra az adott szónak, s amit megígérek, azt teljesítem, és ezt várom el mástól is. Sok utánajárásba került, hogy a Kultúrpalota kiállítótermében július 21-re minden a helyén legyen. Szeptemberben pedig Budapesten a Magyarok Házában állítom ki a tárlat anyagát.

 – Isten éltesse, és sok pozitív élményt adó pillanatot kívánok továbbra is!

 

1934. július 27-én született Brassóban székely primor és főnemesi családból eredő szülők első fiaként. Származása miatt gyermekkora nehézségek és gyakori költözködés közepette telt el. Brassóban, Élesden, Kolozsváron, Nagyenyeden járt iskolába, majd Marosvásárhelyen fejezte be tanulmányait. Épületgépész szakot végzett a Bukaresti Műegyetemen, s Maroshévíz, Galócás, Gyergyószentmiklós után a marosvásárhelyi vegyi kombinát építőtelepén dolgozott 1990-es nyugdíjazásáig. 1970-től kapcsolódott be a Marx József vezette Marosvásárhelyi Fotóklub tevékenységébe, amelynek alelnöki tisztségét tölti be ma is. 1979 óta tagja a Romániai Fotóművészek Szövetségének. Képeit számos romániai és külföldi tárlaton állították ki és díjazták. A Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége Artist FIAP (1988) és kiváló fotóművész (Excelent Artist of FIAP, 1995) címmel tüntette ki a romániai kiválósági cím mellett. 2004-ben 70. születésnapjára jelent meg Kivárt pillanatok című fotóalbuma, s a 80. születésnapjára rendezett kiállításon vehetik kézbe az érdeklődők Vallomások képekben című művészalbumát. 2013-ban adta ki Marosvásárhely a fotográfia városa című fotótörténeti könyvét.