Választási aritmetika
Egy minapi jelenet, egy pillanatkép fészkelte be magát a fejembe: Smaranda Enache helyi magyar néppárti politikusok kíséretében adja le „függetlenként” jelölését az illetékes választási irodán.
Egy minapi jelenet, egy pillanatkép fészkelte be magát a fejembe: Smaranda Enache helyi magyar néppárti politikusok kíséretében adja le „függetlenként” jelölését az illetékes választási irodán. Mindjárt a számomra klasszikusnak számító mondás jut eszembe: teszik, de nem tudják! Vagyis olyasmit művelnek, aminek a következményeivel valójában nincsenek tisztában. Aztán jut eszembe, ennyire azért mégsem becsülhetem le sem a jelöltet, sem kíséretét, hogy ilyet feltételezzek róluk. És mégis!
Milyen jó lenne kívülállónak lenni, érdektelenül, a semlegesség nyugalmával szemlélni a pillanatot, szokványos politikai aktust. De hát lehet? Nem lehet, ha már idetartozóvá tettek, s lettem, aki nem érheti be a távolságtartás semmire sem kötelező kényelmével. Kétségeim és fenntartásaim dacára sem lehet számomra mindegy, hogy a következő években ki rendezi-intézi szülővárosom dolgait. A kor szülte kényszerpálya tehetetlenségi ereje sodor. Megyek hát, s ebből a nézőpontból mindjárt adódik a gondolat, hogy íme, egy össze nem illő páros készül sorsomba-sorsunkba beleszólni. Ne firtassuk most, hogy kit milyen érdek, szándék vezérel, messzire vezetne. Túl messzire, s belemerülve csak bonyolítanánk a dolgok állását, holott éppen az egyszerűsítések, egyértelműségek idejét éljük. Maradok hát a közvetlen magyarázatnál. A helyüket különös vargabetűkkel kereső néppártiak számára – feltehetően, mert erősen tartanak az önálló megmérettetés számukra kedvezőtlen eredményétől – a szövetkezés azzal a haszonnal járhat, hogy legalább részben kisajátíthatják az alkalmi jelöltre saját erővel nyilvánvalóan elérhetetlen szavazatarányt. A jelöltnek ugyancsak jól jött a társaság, hiszen aligha számíthat másokra, mint a fülbemászó szirénhangokra fogékony magyarokra.„Független” jelöltségéről nyilván nem ezt mondanám, ha legalább egy árva román civil szervezet támogatását is felmutathatná. Ilyennek azonban nyomát sem látom, noha hónapok óta ismertté vált a szereplés szándéka. Így aztán, mondhatni, első osztályossá egyszerűsödik a választási aritmetika: minden reá adott magyar szavazat kizárólag a (le)tagadhatatlanul esélyesebb RMDSZ-jelölt hátrányára szolgál. De miért is ne mondjuk ki sarkosabban, ha már ennyire megcsúfolni készülnek az elemi matematikát: minden Smaranda Enachéra leadandó szavazat Dorin Florea malmára hajtja a vizet. Akár tetszik, akár nem! Erősek a kétségeim, hogy ezzel a kézenfekvő összefüggéssel a politikában jártas jelölt ne lenne tisztában. És mégis! Ne menjünk el szótlanul a Klaus Johannis „csali” mellett sem. Marosvásárhelyen ez nem működik. Amellett, hogy a mi helyzetünk megközelítőleg sem azonos a maradék németekével, egy igazi Klaus Johannisra is szükség lenne az „ügylet” hiteléhez. Azt pedig már csak futólag teszem hozzá, hogy sok egyéb mellett a román–német reláció messze nem azonos a mélyen gyökerező gyanakvással, bizalmatlansággal súlyosan terhelt román–magyar „jószomszédsággal”. Minek hát a lehetetlennel ámítani a naiv választópolgárt?
Mondom mindezt anélkül, hogy egy pillanatig is kétségbe vonnám Smaranda Enache vagy akár dr. Benedek Imre professzor jogát a polgármesteri szék megpályázására. A kérdés most már az, hogy Enache asszony esetében lehet-e a magyarok körében élvezett egyfajta közbizalmat ilyen módon kockára tenni? Mert előbb-utóbb mindenki „megvilá-gosodik”, hogy a látszat és a lényeg ezúttal sem esik egybe. Azt meg idejekorán jó lesz világossá tenni: a lehetőség esetleges elszalasztásáért nem a szeretjük – nem szeretjük, de mindenképpen a legtöbb magyar szavazót tömörítő RMDSZ tehető majd felelőssé, hanem azok, akik nem lesznek képesek felmérni a reális sorsfordítással kecsegtető pillanat fontosságát.
Tegyem mindehhez: a „harcot” akkor sem lehetne lefutottnak tekinteni, ha az imént taglalt „zavaró” körülmények nem állnának fenn. A Frunda Györgyre szavazók igen „vegyes”, nem könnyen, és a jelölt által egyértelműen csak külön-külön megszólítható társaság. Vannak, akik azért választják, mert abban bíznak, hogy ő hordozza a város magyarsága számára kedvező változások esélyét. Lesznek aztán (s hitem szerint ők vannak többségben), akik „rutinból” szavaznak a tulipánra. Annyira szívükhöz nőtt, hogy immunisok a legkülönbözőbb forrásokból (és szándékokból) fakadó szirénhangok csábításával szemben, legyenek bár a legfül-bemászóbbak. Ezen túl érzik, hol a helyük, nekik nem kell „elma-gyarázni”, hiszen, ha nem egyéb, azt érzik és tudják, hogy mit NEM akarnak. Végül lesznek-lehetnek, mert még nincsenek, akik talán az utolsó pillanatig habozva, de végül „beadják a derekukat” az elemi aritmetikának, ami az idei választásokon felülír mindent. Az RMDSZ-szel szembeni fenntartást, az idők során felgyülemlett ellenszenvet félretéve, s fogcsikorgatva bár, de a szerintük is belátható közös érdeket követve a „legkisebb rossz” mellett döntenek. Miért is? Talán, mert szeretik, ha tiszta marad a lelkiismeretük, akkor is, ha ezzel „csak” önmagukban lehet elszámolnivalójuk.
Makkai János
