Vajda János, a nemzet gyógyítója

Orvoslás a magyar irodalomban (12.)

Hogyan függ össze az orvosi, az írói és a nemzeti elkötelezettség? Az első orvosdoktor, aki disszertációját magyarul nyújtotta be, Kovács Pál (1808–1866) győri orvos volt. A „nevendék nőnem”, vagyis a serdülő lányok orvosi kezeléséről írta értekezését. Kovács Pál anekdotákat, tárcákat, novellákat és egyéb írásokat is közölt Kisfaludy Károly felfedezettjeként az Athenaeum, a Regélő és más lapok hasábjain.

A pályadíjat Petőfi nyerte el 

Hű-Misa című, prózába öntött gúnyeposza mintha Petőfi ellenállhatatlan humorú elbeszélő költeményének, A helység kalapácsának (1844), avagy a későbbi Jókai vagy Mikszáth anekdotázó stílusának volna az előzménye:

„Misa, a legtágabb gyomrú búval lakozik ma, lábát is bú láncolá le, s egyedül maradt a nagy rét közepén, mint épületen gyulladás után a magas kémény; s hívét, a vastagkarú Jutkát keble sóhajjal, szája panasszal, szeme könnyel telve kesergi! […] Jutka volt, a széles talpú […], ki édes hunyorgásival s jól zsírzott réteseivel magához voná hősét énekünknek […].”

1842-ben, egykori pápai diákként, Kovács doktor pályadíjat tűzött ki a pápai kollégium önképzőköre számára, és e pályázatot, mit ad Isten, éppen a Pápán is tanult, akkoriban nyomorgó Petőfi Sándor nyerte el (Nemeskürty István: Diák, írj magyar éneket, I. kötet, 1984, 434-435.). Bár Petőfi 1842 után is sokat nélkülöz, sőt csak ezek után merül el legmélyebb alkotói és emberi válságába. Mégis, mondhatjuk Eötvös József Lőrinc papjával, hogy az ilyenféle felajánlásokkal, önzetlen, közösséget feltételező és közösségi összetartozást képező jótékony cselekvésekkel „nem mások elnyomására, hanem saját jogaink védelmére támadtunk fel” (Magyarország 1514-ben, megjelent 1847-ben). 

A tömeges „feltámadás”, amelyről Eötvös írt regényt, persze nem belső feltámadás volt. Nem csupán az egyénre hatott, nem belülről újította meg a lelket, hanem támadt valóban, külső érdekekkel ütközött, és súlyos következményekkel járt... Lőrinc pap, a regény „szócsöve” ugyanakkor érvényes, ha nem is jogos önigazolásul foglalja össze, hogy Bakócz Tamás sikertelen pápai jelöltsége és a meghirdetett, de elmaradó keresztes hadjárat után a Dózsa György köré szerveződő tömeg, a „mozgalom” részben kívülről, a külső körülmények szorítása miatt alakult ki.

Vajon a külső leveretésekből és általánosabban az evilági halál árnyékából milyen feltámadás felé indulunk nemzeti lelkiismeretünk, irodalmunk szerint? A szenvedésbe belerögzült, élő szoborszerű állapotról sokan írtak. Az élő szobor (1839–1841) című gondolati és mozgósító erejű költeményt Vörösmarty alkotta még a reformkor derűsebbnek mondható idején. Ebben az ódából rapszódiába csapó versben a költő az emberiség igazságtalanságait, a lengyel nemzet szenvedését személyes gyötrelemként éli meg s fejezi ki. Gyászra, megtorlásra és rettegésre, passzív rezisztenciára vagy árulásra berendezett korszakban írta meg Vajda János azt az emblematikus versét, amelyben a már-már tetszhalott állapotba süllyedő nemzet megdöbbentő képét festi. 

Kirekesztve, magányosan

Az 1837-től nagybátyjánál, az e sorozatban már említett tudós író-műfordítónál, Vajda Péternél nevelődött Vajda János (1827–1897) a szabadságharc bukása után a „közönséges” honvédeknek járó szokványos büntetésből két évig a császári hadseregben szolgált. Amikor leszerelhetett és hazakerült, nagyon elszigetelődött, többek között azért, mert a forradalom ügyének újra feltámasztásában nem hitt, de a kiegyezést óhajtó Deák-pártot sem támogatta. A közízléssel és az uralkodó eszmékkel szembenálló, ún. kiátkozott költők osztályába tartozott, mint 1850 körül a lengyel Cyprian Kamil Norwid vagy a román Mihai Eminescu. Vajda János a radikális polgári eszméknek, de ezzel éles ellentétben a modern elbizonytalanodás és kirekesztettség létérzésének is szószólója volt. Bár hidat képezett Petőfi és Ady költészete között, sorsa kirekesztettség, meg nem értettség, magány, szegénység és krónikus betegségek (gyomor- és bélhurut) sorozata lett.

1857-ben fogant Virrasztók című verse. A Virrasztókban Vajda egyrészt Széchenyi korábban idézett halódó nemzet gondolatát, másrészt Vörösmarty 1855-ös Előszó című versének a „Most tél van és csend és hó és halál” képét fejleszti tovább. A halottvirrasztás motívumára épül az egész költemény: a nemzet kiterítve, s a nagy halottat gyászolók veszik körül. Vajdánál a gyászolók a felelős emlékezők, az értelmiségiek. A költő ezt a képet tovább részletezi. Versének végső kérdésfelvetése hátborzongató: mi lesz, ha lassan elbóbiskolnak a fizetett virrasztók, és mi lesz, ha akkor a tetszhalott nemzet mégis feltámad?!

Önbírálat című, Aristides álnéven közölt röpiratában (1862) Vajda továbbra is a nemzet betegségének gyógyítója óhajt lenni. Pontosabban, a nemzet öngyógyulásra való képességét firtatja:

„Nemzeti beteglétünk egyik főoka nem a külviszonyokban, de magunkban van; azon magunknak kell és lehet most is, minden körülmények között segíteni” – írja. A gyógymód Vajda szerint is, mint ahogy azt Széchenyi fejtette ki, a kiművelt fők számának gyarapítása. Az Önbírálat éppen arról szól, hogy a polgárosodást belülről is meg kell valósítani.

A nemzeti önismeret a nemzeti öngyógyítás egyik feltétele. „Bizonyára nem véletlen, hogy a történelmi regényírót Erdély adta a magyar irodalomnak. Erdélynek mint Erdélynek ekkor csak múltja volt...” Mégis Európához tartozott „dinasztikus intrikákkal, vallási harcokkal, szellemáramlatok gazdagságával, harcban álló családokkal, messze elágazó diplomáciával és főképp valami olyan élettempóval, amelyet az örök-lassú Magyarország nem ismer. A táj is inkább diszponál történelmi tudatra, mint a sík, lágy hajlású magyar vidék: a sík vidéken a dolgok megmaradnak vagy megsemmisülnek, a hegyvidék a változás, a mozgásban levő história hazája. És itt állnak az emlékek, amelyeket a törökdúlás el nem enyészett.” Szerb Antal fogalmaz így Magyar irodalomtörténetében. Ezt a varázslatos, egyszerre tudós és személyes hangú irodalomtörténetet Szerb Antal báró Kemény Jánosnak és Kemény Jánosnénak ajánlotta 1934-ben, amikor a törökdúlást átvészelt erdélyi emlékeket már újra a megsemmisülés fenyegette.

Az önámítás nem gyógyít

De térjünk vissza a XIX. századba, Erdélybe. Az álgyógyítás mítoszának gyors abbahagyását ajánlja „receptül” olvasóinak a magyar romantikus történelmi regény megteremtője, a tordai születésű báró Jósika Miklós (1794–1865). Légvárak és valóságismeret közötti vergődésről szól az Egy magyar család a forradalom alatt címet viselő regényfolyama (1852–1862). A tényekkel való szembenézés hiánya, az önámítás nem gyógyít meg, hanem voltaképpen az önkényuralmat szolgálja, fejti ki Jósika, nem kis gúnnyal: 

„Éljünk a folytonos remény zöld mámorában. S ha a sors fekete kockákat csempészett életünk utaiba, csempésszük ki azokat, s tegyünk fehéreket a helyükbe, elhitetvén magunkkal, s rábeszélvén magunkra, hogy ezt a sors tette és nem mi. A zsarnoknak pedig, ki az égő rostélyra fektetett, kiáltsuk fülébe, hogy rózsákon fekszünk. […] Innen van, hogy ugyanazon dolgot másként mesélik Pekingben és másként Londonban.” (Egy magyar család a forradalom alatt)

Jósika Miklós erdélyi közéleti szereplése már korábban, rosszul sikerült első házassága végeztén indult. Írói karrierjét is félénken, álnevek mögé rejtőzve kezdte, ám első valódi nevével vállalt regényét, az Abafit (1838) a kritikusok is ujjongva, a híres „Le a kalapokkal!” felkiáltással fogadták. A Walter Scott-regények mintájára íródott magyarföldi Ivanhoe után Jósika azonnal megírta a szintoly cselekményes, de jóval összetettebb, bonyolultabb és hosszabb (és talán kevesek által olvasott) A csehek Magyarországban című regényét. (E négy kötetből álló, 1839-ben megjelent regényt ma az eredetin kívül olvashatjuk Majtényi Zoltán (1933–) egyetlen nagy kötetté rövidített, mégis az eredetihez tartalmában és hangvételében hűséges átiratában is.) A csehek Magyarországban már a címében is jelzett fő témája a husziták mozgalma. Ugyanakkor a cselekmény több szálon fut, és színes, többnyelvű, szerteágazó és sokarcú regényvilágot találunk. Egymást zsarolva fosztogató kegyetlen kiskirályok, üldözött és pártolt vallási csoportok, önző érdekemberek és önzetlen lovagok, koldusok és gazdagok, szenvedélyes férfiak és büszke nők, kis- és nagyemberek nyüzsgő tarkasága hullámzik A csehek Magyarországban lapjain. 

Az ifjú Mátyás király 

A könyv egyik cselekményszálán találkozunk az ifjú Mátyás királlyal, aki – az író akarata szerint a romantikus történelmi regény szabályainak fittyet hányva – központi alakjává válik a négykötetes történelmi regénynek.

A regény első részében Mátyás még fogoly Podjebrád várában. Az estbeszéd című fejezetben a másodszülött Hunyadi fiút szobájában találjuk, amint éppen nevelője, Vitéz János tanításain, az édesanyjára és őrá szakadt keserű gyászon, illetve anyja immár csak hozzá, második fiához fűzhető reménységén gondolkodik. Aztán az ifjú Hunyadi Mátyás „Julius Caesar galliai hadviselését kezdé olvasni”. Jósika szépen ábrázolja azt a csendes, de annál intenzívebb szellemi-lelki folyamatot, amely lejátszódik hősében, miközben olvas. Szelleme felélénkül, és ennek egész sor „fiziológiai” tünete is van. A sikeres harc részleteiről, a császár döntéseiről olvasva Mátyás saját lobogó energiáit, forró tettvágyát, sőt saját maga kiváló hadvezéri, uralkodói képességeit sejti meg. Képzelete, esze, érzelmei, egész lelkülete, de még bőre és izmai is részt vesznek ebben a szellemi élményben. Ez a történelmi könyv előtt töltött este visszafordíthatatlan hatású: a koraérett ifjú nemcsak azonosul olvasmánya hősével, de lélekben kiszabadul a cseh apósjelölt várából, és elindul a maga sorsa és életútja felé:

[…] ifjú arczán nemes tűz lobogott, s miként azon óriási terveken haladott tovább elméje, melyekkel a nagy imperator kerített egy ostromlandó várat körül, emeltette vívó tornyait, gördültek a hajtómívek elő: úgy tetszett nekie, mintha idegei feszülnének, s keblén harczvágy zajongna fel. Gyorsan haladott a sorokon, melyek a római dicsőség s hadierő világát tárták szomjú keble elébe. Látta az agg legionárokat nehéz fegyverzetökben, férfiasan barnult vonásaikkal; a hajdani Germania segédlovasságát félmeztelen majd, de súlyos fegyverekkel s gyors lovakon. […] lelke emelkedett, visszavágyott ama bajnok-korba […] s gondolataiban a rostrumokra lépett; majd mint consul szólott az egybegyűlt néphez, dühét zabolázva nemes szavak erejével, majd mint komoly szilárd tribun felelt a nép érdekében. Elméjében magas, fényes gondolatok emelkedtek, s vágyott pályakörre, gúnymosolyt vetett heverő fegyvereire, s vadász-, halászeszközeire, úgy tetszett neki, mintha szobája dióhéjjá zsugorodnék.” (A csehek Magyarországban. Az estbeszéd.)

Hogy mit nehezebb elviselni, a nemzet tetszhalott állapotát, vagy a gyilkos háborút, arról Jósika Miklós Emlékiratában is olvashatunk. Hiszen Jósika, miután végigharcolta Európa hadszíntereit, részt vesz a szabadságharcban, annak bukása után sokadmagával ugyanott, ahol Batthyány Lajost gyilkolták meg, in effigie kivégzik, s minden vagyonát elkobozzák. Sok hányattatás után második felesége, báró Podmaniczky Júlia brüsszeli, majd drezdai csipkeverő üzletének fedezetéből élhet, és csupáncsak névtelenül írhatja és adhatja ki regényeit. Honvágy (és a ridegebb éghajlat) gyötri, szurdoki birtoka mintájára és emlékezetére építteti s rendezi be brüsszeli kertjüket és lakásukat. Bár az otthoniakkal alig tarthat hivatalosan kapcsolatot, élete végéig élénken levelezik a tengerentúlra, Amerikába szakadt kolozsvári barátjával. A nemzeti szétszóródás veszélyét látva Jósika Miklós szervezi és nyitja meg a magyar emigráció első irodáját Brüsszelben. 

A törékeny és tünékeny élet 

Halálával (Drezdában, 1865-ben) lezárt Emlékiratában Jósika Miklós sokat foglalkozik az élet törékeny és tünékeny voltával. Felidézi ugyanazt az 1812-es téli hadjáratot, amelyet Tolsztoj oly kivételesen örökít meg a Háború és békében (1867), és amely az 1812-es Nyitány megkomponálására ihleti majd Pjotr Iljics Csajkovszkijt (1882). E téli hadjáratban Napóleon, Ferenc császár és az orosz cár katonái „versenyt fagytak” (Nemeskürty István). Emlékiratában, „en passant” Jósika elbeszéli, hogy 1812-ben február 16-a volt a leghidegebb nap. Azon a napon egy pár kesztyűt nyerge alatt tartva állandóan váltogatta azt a kezén hordott párral. Százada katonái alig bírták tartani magukat a lovon s kezüket a kantáron. Amikor pedig régi jó pajtása, Zsombory Sándor viaszfehérre vált orrát mint gondos századparancsnok Jósika meg akarta fogni, Zsombory rákiáltott: „Ne nyúlj az orromhoz, mert kezedben marad! És igaza volt, mert aznap” a században „négyen már elvesztették az orrukat, és sok katona keze-lába fagyott el…”