A vadlibák okossága
Gyermekkoromban órákon át gyönyörködtem a vadlibák repülésében. Több olyan okos dolgot megfigyeltem, amit a szakkönyvek is kiemelnek.
Gyermekkoromban órákon át gyönyörködtem a vadlibák repülésében. Több olyan okos dolgot megfigyeltem, amit a szakkönyvek is kiemelnek.
A vadlibák csoportosan, V alakban szállnak. Repülés közben szárnycsapásaikkal mozgásban tartják a levegőt, s annak felhajtóereje segíti a soron következő libát a repülésben. Így lehetséges, hogy csoportosan hetvenegy százalékkal hosszabb utat tesznek meg, mintha csak egyetlen pár liba repülne.
Mi, emberek is, ha egymást segítve dolgozunk, s közösségként végezzük a munkát, sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el a közös célunkat. A csoportosan megszervezett munka minden esetben hatékonyabb.
Ha egy vadliba kirepül a sorból és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi liba szárnycsapásai biztosítanak számára.
Ha van annyi eszünk, mint egy vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében. Sajnos, mai társadalmunkban egyre kevesebb azok száma, akik önző elképzeléseikről le tudnak mondani közösségünk javára.
Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át helyét az élen.
A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban át kell adni vagy venni a munkát éppúgy, mint a vezetést. Egy megfáradt hadvezér képtelen új rohamra vezetni katonáit.
Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák.
Egy közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a „gágogás”, biztató legyen. Biztassuk a jóra, lelkesítsük egymást. És vigyázzunk, hogy „gágogásunk” ne legyen fals vagy félrevezető.
Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig maradnak együtt, amíg meggyógyul vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz hármasban, vagy már csak ketten. Olykor egy másik közösséggel repülnek tovább mindaddig, amíg el nem érik sajátjukat.
Ha ennyi és ilyen jellegű együttérzés van bennünk, mint a vadlibákban, akkor átsegítjük egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik. Ehhez hozzátartozik az is, hogy fordítsunk nagyobb gondot megbetegedett, egészségileg megrokkant embertársaink gondozására.
A vadlibák okossága legyen példaértékű számunkra, hogy jobban megbecsüljük közösségi életünket.
Bányai László
