Csütörtöki kimenő
Uzsonna pedig többféle van. Nem az elköltés módozataiban van a jelentősebb változatosság, mint ahogyan hinnénk első harapásra, hanem abban, hogy kik és hol fogyasztják el. Illetve miként válik társadalmi jelenséggé, és ennek okán akár mérhető információvá.
Ez így nagyon elméleti konstrukciónak tűnik, ezért igyekszem gyakorlati példákkal megvilágítani.
Történetileg az „ozsonna” vagy „ozsonnya” patriarchális, régies, és főleg magyar írók nagyapjának-nagyanyjának jóságos környezetében előforduló, emlékezetre méltó esemény habos kávéval és kuglóffal, vagy a szegényebb néposztályokban nagy karéj zsíros kenyér és rajta zöldpaprika vagy vereshagyma. Lehet itt apró stiláris csipkézeteket hozzáfűzni, de tény, hogy az ozsonnyák elmerültek az utóbbi két múlt század nosztalgikus rózsaszínű ködébe.
Aztán vannak, jobban mondva voltak az elegáns uzsonnák – mint társadalmi és társasági események –, amelyeket például a Park klub, a Mágnás klub, a Tornakert teraszán költöttek el májusban, amikor a közeli Liget a legszebb, nagy kalapos, dús gyümölcsöskertekkel a fejükön úri dámák ülnek ernyők alatt, ott settenkedik az udvari fényképész is, a teraszon Andrássyak, Somsichok, Tiszák, Windischgraetzek, és persze mindig akad egy hazafias főherceg is, akinek neje ugyan alacsonyabb származású, de igencsak illeszkedik az elegancia arisztokratikus követelményeihez. Az adott környezetben az inasok és lakájok, suhanó halk pincérek jelenléte kötelező és lekötelező. (Olvasandó Krúdy Gyula vagy Mikszáth Kálmán.)
Egyéb társadalmi csoportok uzsonnája meglehetősen rendszertelen és olykor esetleges is. Mert teszem azt, a hivatalnok lehet, hogy a hivatal szokásrendje szerint csak lopva költheti el otthonról pakolt szerény uzsonnáját, másutt viszont a jóságos, ám fölöttébb szigorú főnök engedélyez tízórai tízperces uzsonnaszünetet. A buszvezető, a vonatkalauz talán nem is uzsonnázik, mert köti a menetrend, s a vasút rendszeressége mellett a vasutas uzsonnája bizony sokszor csak elméleti lehetőség, kiszámíthatatlan.
Az alsóbb néposztályoknál az uzsonna válhat früstükké szalonnával, pálinkával, orosz zsidóknál vodka és fokhagyma vagy hering és sós uborka (v.ö. Gogol Tarasz Bulba c. elbeszélésével), kozákoknál verhető muzsikokból, kis pogromokból áll a reggelit követő uzsonnagyakorlat. Másutt a favágók komótosan leülnek a kivágott erdő tuskóira, és elköltik, amit asszonyaik napokkal azelőtt felpakoltak, mert az erdő messze a falutól. Népünk ismert még doktor Hakapeszik-et is.
Régi erdélyi románok az együttélés következményeként uzsinának nevezték, ami arra utal, hogy a magyar civilizációtól kölcsönözték, miként mi is annyi mindent tettünk magunkévá (kérés nélkül) az európai és nem európai műveltségből és gasztronómiából. De erről máskor. Ma úgyis az evős-főzős műsorok eluralták a kereskedelmi tévék menüsorát.
Vannak teljesen szokványos uzsonnák a hozzá mellékelt idővel, amit valamelyik belvárosi gyorsétteremben fogyaszt el a nagyvárosok arctalan polgára, vagy az utcai hotdogárustól veszi meg, befalja, jóformán nem is érez ízeket, de azért még/már nem kovidos, csak az utcán fogyasztás a fontos, nem a falakon belüli, egymás száját néző ülésszak kibírhatatlan. És főleg nem kell társalogni.
Na és végezetre – ámbátor még volnának egyéb példázatok is, csakhogy így reggeliben nem jut hirtelen semmi az eszembe – itt az iskoláskorúak uzsonnája. Van, ahol tej és kifli járja, melyek minőségéről e sorok írója nem vállal kezességet. Másutt anyák, nagyanyák, gyámok pakolnak fel kenyeret, almát, narancsot, mandarint, sonkát, szalámit, banánt (ma már közfogyasztási cikk, minden ideológiai felhang nélkül). A kenyeret vajjal, margarinnal kenik vastagon, ízzel, dzsemmel, lekvárral, horribile dictu, zakuszkával, nutellával, mogyoróvajjal, van, ahol jöhet a sajt, a háromszögű vagy a kemény romadur stb. Ezt a gyerek vagy megeszi, vagy nem. Szünetben olykor nem ér rá, ezért hazamenet kerül egyet, amíg elmajszolja, vagy odaadja szegényebb, éhesebb, növekvőfélben levőbb osztálytársának, haverének, szerelmének. A minap azonban láttam egy bátor kislányt, aki megtette azt, amit mi – rosszul nevelt szolgalelkűek – soha nem mertünk volna megtenni, mert a kenyér szentségét a sejtekig belénk ojtották felmenőink: hazakísértette magát a lányka, de nem lépett be. Megvárta, míg osztálytársai, barátnői, bizalmasai eltűnnek a horizontól, akkor visszalépett, kinyitotta méretes hátitáskáját (szakszóval: ghiozdan), kiemelte belőle valószínűleg érintetlen nemszeretem uzsonnáját, és egyetlen szégyentelen mozdulattal ívben hajította az első bokor alá. Ott már várta az enyészet, vagy a koldus, aki számított erre, esetleg kóbor kutya és macska. Nekik megfelelt az égből érkezett áldás.
