Üveggömb

Mint fehér ragadozó ráncos, fekete szája, úgy csukódott be hirtelen az autóbusz ajtaja. Egy pillanatig úgy tűnt, elkapta a hatvanas évei elején járó, vasárnapiasan elegáns asszonyt. 

– Elnézést, sofőr úr, későn kaptam észbe – mentegetőzött, miközben nagy szuszogások között fellépett az újra kinyitott ajtajú járműre. A buszvezető rezzenéstelen arccal indított, de az asszony mindenképpen ki akarta engesztelni.

– Az én koromban jobb, ha az esze gyorsabban jár az embernek, mint a lába. Akkor már időben tudom, hogy ez a busz is jó lesz nekem. De nem, én még mindig álmodozom, mint húszévesen. 

A sofőr halvány mosollyal jelezte, hogy nem haragszik, aztán a következő megállóig a rég várt felmelegedésről beszélgetett első széken ülő utasával. Azon gondolkoztam, hogy ha engem csíp majdnem oda a buszajtó, biztos, hogy a járművezetőt hibáztatom, és valószínűleg jól kikiabálom magamból az ijedtséget. Csodáltam azt a derűs nyugalmat, ami ebből az asszonyból áradt, és úgy éreztem, jó lenne közelebbről is megismerni.

– Ha már viccelődni sem tudunk, mi marad nekünk, kedvesem? – jegyezte meg beszélgetésünk elején, amelyre pár nap múlva a Vár sétány egyik padján kerítettünk sort. Aztán mesélni kezdett. – Tudja, a nővéremmel mindig ide jártunk. Nem volt könnyű élete szegénynek, de azt hiszem, ő tulajdonképpen magára húzta a bajt. Már gyerekkorunkban is olyan melankolikusan, aggódva szemlélte az életet, mindent tökéletesen akart elvégezni, és akkor sem tudott lazítani, tiszta szívből örülni, amikor lett volna rá oka. Azt mondta, én túl kelekótya vagyok, csak vihogok mindenen, ha kell, ha nem. Aztán egy sikertelen felvételi, majd egy tönkrement házasság után még sötétebbé vált körülötte a világ. Sajnos, az italban kereste a feloldozást. Pár hónap telt el a válása után, amikor felhívott a kamasz lánya, hogy menjek gyorsan, mert az édesanyja fekszik a konyhában, a földön, és nem mozdul. Nagyon megijedtem, taxit hívtam, de szerencsére mire odaértem, már magához tért. Azután igyekeztem odafigyelni rá, színházba, moziba, sétálni hívtam, a lányának a tanulásban is segítettem. Egy idő múlva jobban ragaszkodott hozzám, mint az édesanyjához. De ne értsen félre, nem ítélem el a nővéremet. Nem volt rossz lélek, csak nagyon gyenge… Tavalyelőtt télen hagyott itt minket. Szívinfarktus vitte el.

– Önnek van családja?

– Nekem mindig csak a bolondozáson, szórakozáson járt az eszem fiatal koromban, de ha komolyra fordult a szó, megijedtem, begubóztam. Negyvenévesen mentem férjhez. Sokáig úgy tűnt, jól választottam. Aztán egyszer elém állt a férjem, és bejelentette, hogy elköltözik. Magyarázatot nem adott, később mondta csak el, hogy hónapok óta viszonya van egy fiatal kolléganőjével a gyárból. Így hát én is átestem a váláson. Csak én valahogy könnyebben vészeltem át azt az időszakot, mint a nővérem. Megtanultam eltávolodni a gondjaimtól, kívülről nézni, irányítani az egészet. Mintha egy üveggömb lenne az életem, amelyben bármikor felrázhatom a mozdulatlan hópelyheket.

– Van gyermeke? 

– Sajátom nem lett. Nem is sajnálok mást, csak azt, hogy sohasem tapasztaltam meg a szülés élményét. De amíg élt a nővérem, olyan volt nekem, mint a gyermekem. Gondoskodni kellett róla, őrizni, fogni, hogy el ne essen. Meg aztán a nővérem lányát is úgy szeretem, mintha az enyém lenne. Most már neki is van egy aranyos kisfia, az én tiszteletbeli unokám. A mai napig látogatom őket, és a nyugdíjamból mindig jut nekik is annyi, amennyi csak kell. 

– Mivel tölti a szabadidejét?

– Olvasok, tévézek, internetezek. Képzelje, megtaláltam a világhálón egy régi osztálytársam, aki annak idején sokáig csapta nekem a szelet. Magyarországon él, pár éve özvegy. Mindennap beszélgetünk a neten, és úgy van, hogy a nyáron hazalátogat. Talán majd elmegyünk ketten egy székelyföldi körútra. De nem élem bele magam túlságosan ebbe az egészbe, aminek el kell jönni, úgyis eljön. Addig is elfoglalom magam. Mostanában sokat sétálok a virágruhás fák alatt, magamba szippantom az illatukat. Aztán előveszem az üveggömböm, és jól megrázom, hadd hulljon benne a hó.