Tapasztalatból tudom, hogy egyes épületeknek lelkük van, ami az időfalakon túlnőve hívja vissza a hozzá kötődőt akár évtizedekkel annak távozása után. Ilyen volt számomra az Iskola utcai gyermekkori ház, ami a lebontása óta eltelt 35 esztendőben mindegyre felragyogott az emlékeimben, ha fénytartalékaim kifogyóban voltak. Keresztanyám, a Marosszentgyörgyön élő Kocsis Ilona az otthonérzés egy másféle őrzőjéről, a marosbogáti református templomról mesélt nekem a minap, azokról a megtartó falakról, amelyek között 14 évesen vallást tett hitéről.
– Az apai nagyszüleim tanyai házában laktunk akkoriban, három kilométerre a faluközponttól – kezdett bele lánykora fontos eseményének felidézésébe. – Messze volt a templom is, egy mezei út vezetett tőlünk odáig, de édesanyám vasárnaponként kézen fogott, és vitt magával az igehirdetésre. Mentem is szívesen. 1969 őszén kezdtem járni a konfirmációra való felkészítőkre. Nem ismertem a bogáti fiatalságot, de hamar összeverődött a csapat. Úgy emlékszem, 39-en voltunk. Egy kedves idős lelkész, Bertalan József foglalkozott velünk. Az unokája, Pál Ildikó is velünk járt egy csoportba. Ő Marosvásárhelyen lakott, így újnak számított a társaságban, akárcsak én, hamar össze is barátkoztunk. Szorgalmasan jártam a felkészítőkre – a kitartás családi örökség volt nálunk –, egyetlen alkalomról sem hiányoztam. Mindig, amikor a faluba értem, betértem az apai nagyanyám házába, aki már várt a kapuban, ott megpihentem, falatoztam, aztán indultam tovább a templomba. Egy évig tartott a felkészítő, amely alatt nemcsak kátét, hanem vallástörténetet és rengeteg egyházi éneket is tanultunk. A nagy eseményre a következő év nyarán került sor, amikor már vakáción voltunk. De azelőtt történt valami, aminek az emléke szintén elevenen él bennem. 1970. május 13-án, éppen a születésnapomon hatalmas árvíz sepert végig egész Erdélyen. Bogáton a Maros kilépett a medréből, és elmosta az utat. Mindenhol csak vizet lehetett látni. Az út mentén sárból épített öreg házak sorakoztak. A megáradt folyó kimosta a gerendák közül az építőanyagot, így egymás után omlottak össze a házak. Tisztán emlékszem azokra az ijesztő éjszakai hangokra, amelyek az idős lakók otthonainak megsemmisülését adták hírül.
– Mi történt azokkal az emberekkel? – szóltam közbe.
– Miután a víz lassan visszahúzódott, sokan máshol kezdtek építkezni. A falu összefogott, segítették egymást a helybéliek a talpra állásban. Akkoriban nem járt állami támogatás, kártérítés a bajbajutottaknak, a faluközösség csak magára számíthatott, és a jó idő is kedvezett az újjáépítésnek. A romos házak lehangoló látványa persze még sokáig megmaradt. Amíg a főút járhatatlan volt, kerülő utakon mentem a konfirmációs felkészítőkre.
– Hogyan zajlott az ünnepség? – tettem fel újabb kérdést.
– Mi, lányok, szép fehér ruhát viseltünk, akkoriban ez volt a szokás. A kikérdezésen a kátéból feltett kérdés megválaszolása mellett egy éneket is folytatnunk kellett, amit a lelkipásztor kezdett el. Úgy emlékszem, tőlem az Itt van szívem, Neked adom, Uram kezdetűt kérte. Ezt követően őszinte alázattal tettünk mindannyian vallást a hitünkről, megfogadva, hogy abban kívánunk élni és meghalni. Az első úrvacsoravétel is felejthetetlen volt, a tudattól, hogy 14 évesen az egyházközség felnőtt tagjai közé számláltatunk, valamennyien emelkedett lelkiállapotba kerültünk. Pár év múlva, 1973-ban költöztünk Bogátról Marosszentgyörgyre, de a templom, ahol konfirmáltam, továbbra is a lelki otthonom maradt. Attól a pillanattól, hogy Szentgyörgyön megalakult a kórusunk, arra vágytam, hogy egyszer a bogáti istenházában énekelhessünk. Ez 2019 februárjában meg is adatott. Akkoriban újították fel a marosbogáti templomot, és nem sokkal az avatás után, a nagyszülői portán letelepedett rokonság közbenjárásával meghívást kapott a kórusunk egy szolgálatra. Leírhatatlan érzés volt a konfirmálásom helyszínén dicsérni énekszóval az Urat. Az a békesség járt át azokban a percekben, ami a messzi útról hazatérő vándorra vár. Persze nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a faluban jártam, világításkor mindig felkeresem a nagyszüleim sírját, és bizonyos ünnepi alkalmak, például a reformáció ünnepe is vissza-visszaszólít a régi templomomba.
