Utazom
Nagyon szeretek utazni. Már gyerekkoromban elhatároztam, hogy bejárom a világot, megismerni más népek szokásait, kultúráját, gondolkodásmódját. Megtanulni mindazt, amit jó beépíteni mindennapjaimba.
Nagyon szeretek utazni. Már gyerekkoromban elhatároztam, hogy bejárom a világot, megismerni más népek szokásait, kultúráját, gondolkodásmódját. Megtanulni mindazt, amit jó beépíteni mindennapjaimba. Igyekszem is megvalósítani, kiszabadulni időnként a napi 12-14 órás robotból, és világgá indulok már idestova több mint két évtizede.
Volt időm tehát megtapasztalni, mekkorát változott a világ az elmúlt évek alatt.
15-20 évvel ezelőtt felültem a vonatra hátizsákommal, egy többórás útra felkészülve. Legtöbbször egy könyvet vittem magammal, de gyakran elő sem vettem, mert hamar beszédbe elegyedtünk a mellettünk ülőkkel. Beszéltünk mindenféléről: kezdetben az időről, majd fociról, politikáról, munkáról, betegségről, a végén már a család is szóba került. Közben páran leszálltak, újak ültek fel, a téma maradt, de új gondolatokkal bővült. Legtöbbször kellemesen repült el az idő, észre sem vettem, hogy már az úti célnál vagyok. Nem is volt idő felmérni, hogy piszkos-e a vonat, jönnek-mennek a kéregetők. És a csomagjainkat sem féltettük, nyugodtan rábíztuk vadidegenekre, amíg kiléptünk cigarettázni vagy egy-egy állomáson hűsítőt venni. Sok érdekes dolgot hallottam, tanultam ezeken az utakon már az úti cél elérése előtt is.
A politikai változások után inkább autóval vagy repülővel utaztam, de az elmúlt évben valahogy úgy alakult, hogy újra gyakran vonatozom. Most is viszek magammal könyvet, és most is ritkán veszem elő. De nem azért, mert kellemesen elcseverészem útitársaimmal. Ma alig-alig kommunikálnak az emberek a tömegközlekedési eszközökön. Felülünk, majd rövid idő múlva mindenki előkapja a laptopot (én is), és belemerül az internet „csodáiba”. Már nem érdekel, mi a véleménye szomszédunknak a gabonatermésről vagy a napi politikai eseményekről. Aki nem dolgozik, kutakodik a komputeren, az okostelefonon cseveg vagy SMS-ezik, vagy a facebookon kommunikál – esetleg a valóságban sosem látott idegenekkel – , de a közvetlen, szemtől szembeni beszélgetések korszaka lejárt. Ma, amikor nyugodtan megtárgyalhatnánk a politikai helyzetet, mert senki nem vár a végállomáson, hogy bekísérjen egy kis elbeszélgetésre a „szekuritátéra”, ma nem akarunk beszélgetni, nem akarunk kommunikálni, hogy a modern szójárást használjam. Vajon mi az oka ennek? Bizalmatlanság? Közönyösség?
A kommunikáció válságát éljük. Nem beszélünk a családban, mikor is tennénk, hisz a a férj, feleség este későn kerül haza a munkából, alig van idő arra is, hogy megkérdezzék gyermekeiktől: leírták-e a házi feladatot, máris küldik őket lefeküdni, majd készülnek a következő napra. A szüleinket nincs időnk meglátogatni, lelkiismeret-furdalásunkat egy-egy hosszú esti beszélgetéssel próbáljuk elcsitítani, de a közvetlen, tapintható-simogató beszélgetések elmaradnak. A munkahelyen nem illik beszélgetni, a magáncégek főnökei nem tűrik el az időlopó pletykákat, a barátokkal összeülni már nincs idő. Vagy, ha néha mégis akad, a beszélgetést gyakran hosszas telefonálással, SMS-ezéssel tarkítjuk.
Egy reptéren érdekes jelenséget figyeltem meg. Több órát kellett várnom a következő repülőre, beültem hát a kávézóba. Látszólag egymást ismerő fiatalok ültek az asztaloknál, kávéztak, energiaitalokat ittak, és közben SMS-eztek. Néha megmutatták egymásnak, mit „tett fel” valaki a facebookra, de ezzel ki is merült a beszédtémájuk.
Szomorú, mert úgy gondolom, a gondolatcsere az, ami a fejlődés mozgatórugója. És nem csak én gondolom így. Sok évvel ezelőtt Athénban, az ókori filozófia bölcsőjében voltam. Az idegenvezetőnk, egy görög történész mesélte, hogy a régmúltban a legjobb gondolatok úgy születtek, hogy az emberek délutánonként kimentek a piactérre beszélgetni. Mindenki elmondta a véleményét, meglátását a világ dolgairól, körüljártak egy-egy témát. Mindenki levonta ebből a saját következtetéseit, majd a következő nap egy másik piactérre ment, hogy ott is eszmét cseréljen, most már másokkal. A sok-sok beszélgetésből, okoskodásból születtek meg a nagy iskolák, és bár sok mondást egy-egy iskolavezető filozófus nevéhez fűzünk, ezek a gondolatok a közös eszmecserék eredményeképpen születtek. A közvetlen megbeszélések kapcsán, amikor rögtön megcáfolhatták a másik véleményét, közbeszólhattak, jóváhagytak, és nem órák múlva cserélődtek az információk, nem személytelen képernyőnek mondták el gondolataikat. A szemtől szembeni beszélgetések előnye (vagy hátránya) a felelősségvállalás mindazért, amit mondunk. A szem rezdüléseiből, a testbeszédből, a hangszínből könnyen ráérezhetünk a mondandó valódiságára. A képernyő erre nem képes, tehát lódíthatunk bármekkorát, senki sem fog ránk pirítani. Vagy lehet, hogy pont ezért könnyebb így a kapcsolattartás? Nem kell felvállalnunk mondanivalónkat, érzéseinket?
Remélem, hogy nem. Remélem, hogy csak az időhiány az, ami meggátolja, hogy fenntartsuk a közvetlen kapcsolatot családunkkal, barátainkkal. Nem a tévé, számítógép nyújtotta álszórakozás. Nem a rejtett gondolatok, a sekély érzelmek.
A technika valóban nagyszerű. Lehetővé teszi, hogy csodálatos tájakat láthassunk, rengeteg információhoz jussunk rövid idő alatt, és ezeket másodpercek alatt megoszthassuk másokkal is. De a személyes élményt nem helyettesíthetik – a levegő langyos simogatását, a mező színes kavalkádját, a természet finom illatát, az ölelés melegségét, a szerelmi vallomás bizsergését. Az érzéseinket nem küldhetjük el sem e-mailben, sem SMS-ben. A kimondott vagy leírt szó elszáll a közvetlen tapasztalat varázsa nélkül.
Dr. Kovács Judit
