Újra itthon volt a „nejlonszékely”

Március 5-én, hétfőn este a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által a sportcsarnokban szervezett nőnapi rendezvényen fellépett a Beatrice is.

Március 5-én, hétfőn este a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által a sportcsarnokban szervezett nőnapi rendezvényen fellépett a Beatrice is. Az együttes az 1989-es rendszerváltást követően rendszeresen koncertezik Erdélyben, így visszatérő vendégként üdvözölhette a közönség. Nagy Feróval, az együttes frontemberével az előadást követően beszélgettünk.

– Amikor 1992-ben az első interjút készítettem veled, elmondtad, hogy Erdélybe hazajössz, mivel ide kötnek a gyökerek. Ezért is vállaljátok ilyen gyakran a fellépést tájainkon?

– Nejlonszékely vagyok, apám magyar, de anyám bizonyítottan székely. Sokáig nem értettem meg, hogy miért vagyok ilyen lehetetlen ember, aki nem tud beilleszkedni a világba. Aztán rájöttem, hogy ez a székely vérből ered, illetve attól a neveltetéstől, amit otthon, ebben a környezetben kaptam. Amikor Erdélybe utazunk, hazajövünk, s amikor innen Magyarország felé vesszük utunkat, akkor hazamegyek. Ma is élnek itt rokonaim, akikkel, amikor lehet, mindig találkozom. Fiatalkori emlékeim pedig Marosvásárhelyhez is kötnek, mivel gyerek- és kamaszkoromban nyáron itt tartózkodtam rokonaimnál. A legnagyobb szerelmem is egy marosvásárhelyi román lány volt, akinek annyian köszöngettek az utcán, hogy később rájöttem, ugyanabban az időben nemcsak velem volt jóban…

– Az 1969-ben alakult együttes több évtizedes története alatt sokféle stílust kipróbált: a diszkótól a kemény rockon át a punk zenéig.

– Valóban sokféle zenét kipróbáltam. Nincs megkötött stílusunk. Bár a rockzenéhez sorolnak, nem vagyok tipikus rockzenész. Aki alkotóként nem próbált ki többféle stílust, nyelvet, azt szellemi szegénynek tartom. Ma is vannak olyan rock and roll-zenészek, akik mást nem tudnak játszani. Ezt nem helyeslem. Ki kell próbálni mindent, hogy az előadó megismerje, hogyan lehet eljátszani egy adott zenei stílust. Én igazi rock and roller vagyok. Ez az emberi tartásodban, mivoltodban is megnyilvánul. A rock and roll a korlátlan szabadság megélését jelenti. Ezt tettem mindvégig életpályámon.

– Volt egy időszak, amikor az együttest betiltották, mert a kommunista hatalom úgy ítélte meg, hogy dalai keményen kritizálják a rendszert. 1978–1981 között a Beatrice (egy 1980-as „botrányos” koncert miatt) a P. Mobil és a Hobo Blues Band, valamint a Bizottság együttesekkel együtt a „fekete bárányok” közé került. Egy évvel később, 1981 márciusában a hatalom nyomására a zenészszakszervezet elhatárolta magát a zenekartól, így az augusztusi szuperkoncertre nem kaptak meghívást. Ezért feloszlott a csapat, amely 1987-ben alakult újra, majd az 1994-es tagváltásokat követően töretlenül jelen van a magyar rockzene világában. A „fekete bárány” korszak óta felnőtt egy nemzedék, tagjainak már nem mondanak semmit az akkori dalszövegek. Mit üzen a Beatrice az új generációnak?

– A töretlen népszerűségünk igazolja, hogy számukra is van mondanivalónk. Nekünk a fiatalok diktálják az iramot, ehhez kell igazodnunk. Persze, hogy a mai fiataloknak nem jelent semmit az, amit korábban „az öreg partizán kiharcolt”. Sőt, jogosan teszik fel a kérdést, hogy megérte-e, sikerült-e megváltani ezt a világot? Teljesen természetes, hogy a mai fiatalok másként gondolkodnak, éreznek, mint mi akkor. Büszkék vagyunk a fekete bárány-koncertre, de hát hagynunk kell a történelmet folyni a medrében. Az is előfordulhat, hogy mondjuk 50 év múlva senki sem fog emlékezni a fekete bárány korszakra, mert az a korosztály már kihalt. Ez nem baj. Mi jól éreztük magunkat akkor, olyasmit csináltunk, amiben hittünk. Tudomásul kell venni, hogy „az élet megy tovább, te meg jössz szembe, s hideg vagy, mint a zsilettpenge”. Idézet tőlem…

– Fiaid most már egyre határozottabb szerepet vállalnak az együttes életében. A nagyobbik, Botond koncertszervező, a kisebbik, Hunor Attila a dobok mögött áll a Beatrice szolgálatában. Ez azt jelenti, hogy lassan visszavonulsz, és nemsokára a színpad elől követed a koncerteket?

– Ezelőtt 30 évvel gondoltam arra, hogy eljön a pillanat, amikor át kell adnom a stafétát. Nyugaton a műfajban már korábban megtörtént egyfajta generációváltás. Nálunk lassúbb ez a folyamat. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy az öregeket kiteszik a szemétdombra, hogy aztán lapos kúszásban haladjanak a temető felé. Addig maradok a színpadon, ameddig van mondanivalóm, aztán egyszer csak eljön az idő, amikor nekem is beintenek…

– A színpad mellől is értékesítheted tapasztalatod, hiszen az RTL Klub X-Faktor műsorában sikeresen mentoráltad azokat az ifjú tehetségeket, akik most már elindultak a világsiker fele. Hogyan kerültél kapcsolatba a produkcióval?

– Egy, a televíziónál dolgozó barátom kért fel, hogy vállaljam el a zsűrizést. Eleinte nem akartam, mert egyáltalán nem könnyű más emberek életéről, sorsáról dönteni. Ha valaki saját hibájából siklik félre, az magára vessen, ne én legyek az, aki fontost döntést kell hozzon az ő életében. Aztán a feleségem, meg a fiaim meggyőztek arról, hogy ez nekem való műsor. Még akkor is, az elején úgy álltam hozzá, hogy kipróbálom, s ha nem tetszik, abbahagyom. De a családomnak igaza lett. Megszerettem a műsort és azokat a tehetséges fiatalokat, akikkel az elmúlt időszakban foglalkoztam. S az X-Faktor valóban azt is igazolja, hogy ehhez a szakmához nem elég a tehetség. Egy idősebb, tapasztaltabb előadó keze alá kell kerüljön a sztárjelölt, akitől mindent, ami átadható, meg kell tanulnia. Azt hiszem, hogy sikerrel tettem a dolgom, mert tavaly nyertem mentoráltammal. Vastag Csabi még igazi ellenfélre sem talált a versenyben. A másik mentoráltam Wolf Kati volt, akiből ma már igazi világsztár lett, mert Európában szinte mindenhol ismerik. Az idei kiadást szerintem Muri Enikő nyerte meg. Nem akarom bántani Kocsis Tibit, de bár valójában a második lett Enikő, nekem ő az igazi győztes. Most már örülök annak, hogy részese lehetek a műsornak. Ízzig-vérig x-faktoros vagyok! S remélem, hogy a következő zsűriben is benne leszek.

– Kováts Vera a 2011-es x-faktorosok marosvásárhelyi koncertjét megelőző sajtótájékoztatón azt mondta, hogy nagyon félt tőled. Volt amiért?

– Ez a félelem elsősorban abból adódott, hogy engem a médiában elég ördögien festenek le. Ez nem igaz, nem vagyok én ilyen. De az nem baj, ha félt, mert ez egyfajta tartást is jelentett. Az viszont igaz, hogy szigorú voltam a mentoráltjaimmal, s engem azért is szerettek, mert nagyon őszintén beletrafáltam a dolgok lényegébe. Arra tanítottam őket, hogy a hibákat ne próbálják elkendőzni, hanem merjenek őszintén saját magukkal szembenézni és a realitás talaján maradni, mert akkor biztosabbak lehetnek a sikerben. Én is ilyen vagyok, és azt hiszem, ennek köszönhetően sikerült, a sokféle megpróbáltatás ellenére, évtizedekig a pályán maradni.