Új életet adni a fának

A faragástól a hangszerkészítésig

Az idén a Hagyományok Háza és a Kallós Alapítvány által Élő népművészet címen meghirdetett XVII. országos népművészeti kiállítást virtuális térben rendezték meg. A díjazott népi mesterek között van a mezőpaniti Borbély Attila is, aki háromféle alkotással nevezett be: kopjafával, egy kobozzal és egy budapesti ház faragott oszlopos verandájával, tornyával és átjárójával.

Nem véletlen, hogy a zsűri elismerését kiváltó tárgyak között szerepel a koboz, hiszen idővel a hangszerkészítés vált a famegmunkálás különböző fokozatait megjáró mezőpaniti 35 éves fafaragó fő foglalatosságává. Ez a rendkívüli alaposságot, pontosságot, rengeteg türelmet, éles szemet, simogató szeretetet és jó szívet kívánó tevékenység talán már nem is munka, inkább művészet. Alkalmas arra, hogy új életet adjon, és a legszebb nyelvre, a zenére „tanítsa” meg a kényes munkával, sokféle fából elkészülő „dobozt”, amelyet aztán húrokkal szerelnek fel.
Ahogy elnézem a mosolygós tekintetű, pozitív energiát sugárzó fiatal férfi finom vonalú kezét, biztos vagyok benne, hogy rátalált az egyéniségéhez legjobban illő tevékenységre.
– Milyen út vezetett idáig? Milyen iskolákban lehetett ezt a tudást elsajátítani? – teszem fel az első kérdéseket Borbély Attilának, aki a hangszerkészítés mellett továbbra is népi faragónak tartja magát, és a Waldorf-iskolában oktatja a fafaragást.
– Már kiskoromban szerettem a fát, sokat jártam a természetbe, az erdőre. Az általános iskola után a marosvásárhelyi faipari szakiskolában tanultam első éven az anyagfeldolgozást, a fafaragást, majd elvégeztem a faipari technikumot. Jó mestereim voltak, sok technikai fogást tanultam tőlük. A legjobb faragók között tartottak számon, versenyekre küldtek. Időközben kijártam a népművészeti iskola grafika szakát is, majd az érettségi után a Petru Maior Egyetemen ipari formatervezést tanultam. Ezt követően rövid ideig bútortervezéssel, szereléssel foglalkoztam, majd egy reklámcégnél helyezkedtem el, ahol hat évig tevékenykedtem dekoratőrként, tervezőként, nyomtatókon dolgoztam, majd a budapesti
munkával tértem vissza a fához, amihez valójában soha nem lettem hűtlen.
Iskolai tanulmányaim idején a Bandi Dezső iparművész vezette paniti Barta Sándor fafaragó ön-képzőkörben vettem részt, ami a Bolyai Farkas középiskola alagsorában működött. Ott szerettem meg a népi fafaragást. Az is vonzott, hogy a kör egy mezőpaniti ácsmester, Barta Sándor nevét viselte. 1970-es gyűjtőútján Bandi Dezső Panitban meglátott egy olyan gyalogkaput, amelyre jelképek voltak vésve „1915-ben A nagy háborúkor” felirattal. Mielőtt Magyarországra költözött volna, megajándékozott néhány saját rajzával, közöttük ennek a kapunak a rajzával is. Barta Sándor kapujára megfaragta a nagy háborút, a kivont karddal, puskával a kezükben harcba induló huszárokat, egy ágyút és a golyók nyomát, ahogy egyik kapufélfa irányából a másik felé lőnek, és repülőket is. A kapu nyíló részén félkörben bombákat vágott ki, mintha az emberekre és házakra hullanának, a kapuzábé aljára pedig kifaragott egy búcsúzó párt.
Dezső bácsit ebben a különleges kapuban az fogta meg, amit az egyszerű ember, a nép fia alkotni tudott arról, ahogyan a világot látta. Tőle tanultam meg, hogy a hajdani faragómesterek nem dísztárgyat készítettek, hanem egy használati tárgyat, eszközt faragással díszítettek. Ahogy azt is, hogy a kezünkben levő faanyagba hogyan tervezzük bele a saját gondolatainkat – mondja, s mutatja a Gyöngykoszorú néptánctalálkozók mezőpaniti táncosairól készült alkotását, amelyet diófába faragott, annak a formáját követve. A rajz a szovátai Teleki Oktatási Központban töltött faragótáborban készült, a faragást hazatérve fejezte be.
– Mi szükséges ahhoz, hogy az ember jó fafaragó legyen? Milyen érzés, amikor készen van egy alkotás?
– Fontos a rajzkészség, valamint az, hogy amit megálmodom, majd megtervezek, szépen és türelemmel tudjam megvalósítani. Leginkább megrendelésre dolgozom, ritkán készítek dísztárgyakat. Ezért számomra fontos, hogy a megrendelő elégedett legyen, és az ő arcáról próbálom leolvasni, hogy tetszik-e neki a kész munka. Ha igen, örömmel tölt el engem is, hogy részem volt benne.
– Milyen munkákat kérnek manapság?
– Egyre többen érdeklődnek a kopjafák iránt, ami azért jó, mert egy természetes anyag kerül a temetőkbe. Általában tölgyfából készülnek előzetes terv alapján, amit megmutatok a megrendelőnek. A vasalatot is elkészítem, s elvégzem a fa teljes kezelését.

– Mennyi idő alatt készül el egy kopjafa?
– Sok tényezőtől függ. Az első és legfontosabb a tervezés, ha már a tervet jóváhagyták, a faragás mellett a jó faanyag és a kezelőanyagok megválasztása. Egy kopjafa két hét alatt készül el, ezt befolyásolja az a művelet is, hogy az olajos anyagokkal többszöri rétegben való kezelés után mennyi idő alatt szárad ki a kezelt felület.
– Mennyi ideig él egy kopjafa?
– Ameddig az elhunyt emléke fennmarad – szokták mondani. Ha jól kezelték, három nemzedéket kitart, de akár még többet is.
– A női és férfikopjafák közti különbség mellett milyen mintákat kérnek a megrendelők?
– Bár ők választják ki, hogy milyent szeretnének, minden alkalommal egy egyedi emlékoszlop, síremlék készül el. Ha temetőbe kérik, mindenikre ráfaragom a kiszáradt életfát az egymásnak hátat fordító madarakkal, amit még Dezső bácsitól tanultam. A Studium Prospero Alapítvány az orvosi és gyógyszerészeti egyetem végzőseinek és a húsz évvel korábban végzetteknek minden évben rendel egy-egy kopjafát, amelyeket a tanári lakások kertjében helyeznek el. A különbséget az képezi, hogy a korábban végzett évfolyamok esetében egy-egy újabb gallér kerül a kopjafára – válaszolja Borbély Attila. Majd képen megmutatja a paniti temetőben megőrződött kopjafa mását is, amelyet Zalaegerszegre faragott meg egy olyan emlékparkba, ahol a Kárpát-medence sok tájegységéből állítottak fel kopjafákat.
A továbbiakban beszámol arról is, hogyan újították fel 2016-ban Budapesten egy ház faragott oszlopos verandáját, faszerkezettel beépített folyosóját, és cserélték ki a magas torony korhadt tetőzetét. Hárman három hónapig dolgoztak, és ez a látványos, szép munka is szerepelt a már említett kiállításon.
– Hogyan került be tevékenységei közé a hangszerépítés?
– A kezdetek 2004-ig nyúlnak vissza. A grafika szak elvégzésekor a vizsgadolgozatokat értékelő tantestületben részt vevő Lőrinczi György marosvásárhelyi lantkészítő tudta, hogy faragással foglalkozom, meghívott a műhelyébe, és kezdetben megbízott azzal, hogy az általa készített hangszerek fedőlapjának rozettáit megfaragjam, majd a hangszerekhez szükséges kisebb darabokat is rám bízta. 2016 végén megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem a hangszerekhez, amire igent mondtam, ugyanis mindig tetszettek az általa készített pengetős hangszerek. A 2009-ben kialakított műhelyemben pedig lehetőségem nyílt erre is. Adott volt a fához való kötődésem, annak ismerete, hogy milyen fa mire alkalmas, hiszen korábban ácsmunkát is végeztem, ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ez az új feladat nagyon finom munkát igényel. Eljött hozzám a műhelybe, és megmu- tatta, hogy a hangszertest hogyan készül: hogyan kell meghajlítani a fát, legyalulni kézi gyaluval az első darabokat, majd összeragasztani egyiket a másikhoz. Néhány cikkelyt odaillesztettem én is, mivel a lantok teste több darabból áll, majd felhívtam, hogy nagyon lassan és nehezen megy. Amikor újra kijött, megjegyezte, hogy tökéletes, ami elkészült, de csak egy munkadarab volt, és hozzáfoghatunk egy újhoz. Onnan kezdődött a hangszerkészítés tanulmányozása, amely során Gyuri bácsitól sok mindent elsajátítottam a hangszerek titkairól, de azóta is fejlődnöm kell minden téren.
 Reneszánsz és barokk korszakbeli lantokat és gitárokat készítünk, valamint húros, pengetős hangszereket, a kisebb testű mandolintól a nagy testű teorbáig – mutatja a különlegesen hosszú nyakú, „pocakos” reneszánsz lantot.
– Milyen fákból van összeragasztva?
– A test juharfa, szilvafa csíkokkal, a fedőlap, amelyben a rozetták kaptak helyet, minden esetben fenyőfából, a nyak négy típusú fából, a hosszabbított rész hatféléből, a teljes teorba nyolcféle fából készül, a körtétől az ébenfáig. A faanyagot Gyuri bácsi szerzi be, de van, amit én vágok, hasítok és kalibrálom, azaz méretre szabom és ellenőrzöm a vastagságát, mert fontos, hogy a hangszertest szépen szóljon, könnyű és esztétikus legyen. Ehhez jó fát kell választani. A hangszerfák lehetnek gyümölcsfák, mint például szilva, körte, cseresznye, és diófából is dolgozunk. A rezonáns fa a juhar, abból használunk a legtöbbet, abból is a fodros juhart, amit Régenből és környékéről lehet beszerezni. Amit egy tömbben kap meg, azt szintén én hasítom és kalibrálom az általam készített szerszámmal. A gitároknak a rozettáját, a húrtartó nyakát, kulcsszekrényét készítem, a hangszertestet nem – mondja, miközben szétnézünk a jól felszerelt műhelyben. Majd hozzáteszi: – Javítunk is hangszereket, de elsősorban újakat készítünk. Bár Lőrinczi György sok mindenre megtanított, végleges formájába, állapotába ő
állítja össze a hangszert.
– Ezek szerint a legizgalmasabb résznél, amikor megszólal a precíz, nagy odafigyelést igénylő munka „eredménye”, nincsen jelen?
– Hallom én is a hangokat, és örömmel tölt el, amikor néha ott vagyok, és megszólaltatja.
– Jó hallása van?
– Van hova fejlődni. A néptáncot is nagyon szeretem, műveltem, oktattam és oktatom is. 1997-től kezdtem el táncolni a helyi Kádár Márton Általános Iskolában, ahol Deák János igazgató és Deák Júlia tanárnő vezetésével nagy hangsúlyt fektettek a hagyományok ápolására. Kezdetben Hayashi Akio foglalkozott velünk, majd Fazakas János vette át az oktatást. Volt rá példa, hogy az iskola hagyományőrző csoportjaiból több mint 90-en vettünk rész a Gyöngykoszorú találkozókon. 2004-ben alakult meg a Porka tánccsoport, amely 2011-ig működött. A hagyományos szüreti bálra a csőszöket készítem fel a táncra.
A paniti iskola a 2000-es évek kezdetén kézművestáborokat is szervezett, amelyekben a szövéstől a kosárfonásig több népi mesterséggel ismerkedhettek meg a résztvevők. Kezdetben Bandi Dezső oktatta a fafaragást és az agyagozást, amit átvettem és folytattam, miután elköltözött, és az utolsó években a csittszentiváni Székely Lajos is besegített. A tanév végén kezdődött az egy- vagy kéthetes tábor, amelyben a délelőtti és délutáni fafaragás során elkészült egy nagyobb alkotás is.
– Szavai arra utalnak, hogy szívesen foglalkozik a gyermekekkel. Mit oktat a Waldorf-iskolában?
– Az ötödik osztálytól válnak éretté, erősödik meg a gyermekek keze, hogy késsel faragni tudjanak. Jelenleg, az online oktatás keretében kisebb dísztárgyak és metszetek tervezésén, karácsonyi üdvözlőlap készítésén dolgozunk.
– Melyik a kedvenc fája, és miért?
– A gyümölcsfákat szeretem a legjobban, mostanában nagyon megkedveltem a szilvafát. Nagyon különleges a mintázta. Amikor elhasítódik, a világostól a nagyon sötét színig vannak benne rétegek. A szépsége ellenére nagyon kényes, mert a szilvaágak közepe, amire megvastagodnak, könnyen romlik, és elszárad az ág. Az újabban ültetett fáknak más a szerkezete. Az orgonafának is nagyon változatos az erezete, a lilától a csontszínűig.
– A ház körül is látszik a keze nyoma, mit szeretne megfaragni, amire még nem került sor?
– Egy lantot szeretnék a saját részemre elkészíteni, megtanulni pengetős hangszeren játszani, jobban elmélyülni a hangszerek világában. A másik nagy tervem, hogy a műhelyt, amelyet már kinőttem, kibővíthessem.

Hány élete van a fának? Az igazi az, amikor egy magból csemetévé, majd ég felé nyújtózkodó terebélyes, gyümölcsöt és árnyékot adó érett egyeddé válik. Ha pedig kivágják, nem csupán meleget ad, hanem lakóházak faelemeivé, a kényelmünket biztosító bútorrá, ügyes mesterek vésője nyomán embert, állatot befogadó székely- és egyszerűbb gyalogkapuvá, a holtak fölött őrködő, jelentős eseményekre emlékeztető kopjafává vagy az átalakulás legmagasabb szintjén hangszerré válik.