2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés Böjte Lídia magyartanárral, közösségszervezővel


– Kezdjük a beszélgetést a gyökerekkel: hol születtél, és milyen volt a gyermekkorod? 
– Zágonban születtem, nagyszüleim neveltek, mert 3 éves koromban szüleim elváltak. Mindig büszke voltam arra, hogy zágoni vagyok; a falunak van egy történelmi szellemisége. Nagyszüleimtől rengeteg mondát hallottam, amit később, IX.-es koromban leírtam. Azt az utcát, ahol laktunk, Tatárszegnek nevezték, de volt Felsőtüzes, Alsótüzes is. Nyoma volt tehát a tatárdúlásnak, a ‘48-as forradalomnak, a kuruc-labanc harcoknak. És ez benne volt a falu mondavilágában is. Mindenki büszke volt arra, hogy Mikes Kelemen Zágonban született, közel ahhoz a házhoz, ahol laktam. Szinte naponta ott játszodtunk a Mikes-kertben, a tölgyek alatt. Az utcában rengeteg gyermek volt; a falutól keletre húzódott a 100 évvel korábbi történelmi határ.
– Kire büszke még a zágoni ember?
– Kiss Manyira, a színésznőre. Ő nem itt született, de itt nőtt fel: édesapja tanító volt, s később, amikor nagy színésznő lett, gyakran járt haza. Büszkék Domokos Gézára, aki a Kriterion Kiadó alapító-igazgatójaként rengeteg könyvet adományozott a falunak. És volt még egy neves személyiség, nagybátyám, Albu József, aki egyetemi tanár volt Kolozsváron, onnan ment nyugdíjba. Nagy tudású ember volt. Nem maradhat ki Szabó Kati sem, akinek szintén van emlékháza.
– Milyen volt az iskola Zágonban?
– Hét osztályt ott jártam ki, utána Sepsiszentgyörgyön folytattam, a Mikóban. Szüleim már Sepsiszentgyörgyön laktak, de engem nem tudtak korábban elvinni, mert nagyon szerettem nagymamámat, nagyon szerettem Zágont. Nagyon jó tanáraim voltak Zágonban, akik a pedagógiai főiskola előtt tanitóképzőt végeztek. A faluban laktak, és sokat tevékenykedtek a falu kulturális éle-tének fellendítéséért. Szenzációs tanítónőm volt Duka Irén, az orvos felesége, aki meghatározta későbbi életemet.
– Ő volt pedagógus-példaképed?
– Igen. Sohasem kiabált, végtelenül türelmes volt, és én is ezt tettem 41 évi pályafutásom során. Vegyes óvodába és vegyes iskolába jártam, mert az közelebb volt. Az utcában együtt játszottunk a román gyerekekkel, tudtak magyarul is. A hetediket Sepsin folytattam, hamar bepótoltam a lemaradást: már a II. évharmadban első tanuló lettem, s ezt megtartottam a XII. osztály végéig.
– Kire emlékszel szívesen a tanárok közül? 
– Péter Albert orosz szakos tanárra, aki tekintélyt parancsoló, jó pedagógus volt. Neki köszönhetem, hogy orosz mellékszakot választottam az egyetemen. Hogy magyar szakos leszek, az már az 5. osztályban eldőlt: Zsidó Margit, a Mikóban pedig Könczei tanárnő nagyon megszerettette az irodalmat, az olvasást, a magyar kultúrát. Ő nem diktálta az elemzéseket, hanem nagy élvezettel beszélt a művekről, az írókról, magánéletükről. Másik pozitívuma az öltözete volt: mindig pedánsan jött órára. Ez megkapott, s később, tanári pályafutásom során, mindig vigyáztam a külsőmre. A közmondást, hogy nem a ruha teszi az embert, nem tartom teljes mértékben igaznak. Egy tanárnak mindig kifogástalanul kell öltöznie az órára! Ehhez tartottam magam egész pályafutásom során. Tanítványaim most is elmesélik, hogy milyen ruha volt rajtam 30 évvel korábban, hogy nézett ki a hajam. Szintén Könczei tanárnőtől tanultam meg, hogy a diákot fel kell készíteni az életre, és meg kell tanítani neki a magyar kultúrát. 
– Érettségi után jöttek a kolozsvári évek…
– Abban az időben a filológián egy helyre öten jelentkeztünk. Nagy dolog volt, hogy első nekifutásra bejutottam. Ez 1972-ben volt. Nem jártam magánórákra, oroszból Péter Albert ingyen készített fel, ezért 9,60-at írtam a felvételin. Magyarból a saját erőmből készültem fel. 
– Ki felvételizett akkor az egyetemre, akit ismertél?
– Szőcs Géza, Győrffy Kálmán. Már egyetemista volt akkoriban Szávai Géza, Markó Béla, Mózes Attila, valamint Bodolai Gyöngyi, akiből kitűnő tollú, bátor újságíró lett.
– Kire emlékszel szívesen a tanárok közül?
– Szigeti Józsefre, Láng Gusztávra, Rohonyi Zoltánra, Cs. Gyimesi Évára. Nagyon sokat kaptam tőle, akárcsak Láng Gusztávtól. A nyelvészek közül Gálffy Mózesre, J. Nagy Máriára, Péntek Jánosra és Szabó Zoltánra. Utóbbi sokat járt nyugatra szemiotikakonferenciákra. Nála írtam kétnyelvű államvizsga-dolgozatomat összehasonlító stilisztikából. Akkor még gyerekcipőben járt ez a diszciplína. Ő biztatott arra, hogy tanulmányozzam Szergej Jeszenyin magyar fordításait. Lefordítottam Jeszenyin jó néhány versét, s a nyers fordítást összehasonlítottam a magyar költők fordításaival. Szabó professzor úr biztatott, hogy ne hagyjam abba a munkát, folytassam és doktoráljak belőle. Ezt én is akartam, de a ’80-as évek elején csak az doktorálhatott, aki párttag volt. Akkor Libánfalván tanítottam, s meg kellett győzzek két földművest, hogy álljanak be a pártba. Akkor volt egy arány: ennyi értelmiséghez kellett ennyi és ennyi dolgozó. Így lettem párttag, mert másként sohasem álltam volna be (a férjem sohasem lett az). Leutaztam a vásárhelyi pártbizottsághoz, s kértem, hogy engedélyezzék beiratkozásomat a doktori fokozatra. Azt mondták, pardon, új törvény van, csak az egyetemi tanárok doktorálhatnak… 
– Mesélj még a kolozsvári évekről.
– Szenzációsak voltak. Keveset aludtam, intenzív kultúrafogyasztóvá váltam, rengeteget olvastam az egyetem könyvtárában, kon-certekre, színházba jártam. Az Állami Magyar Színházban minden darabot megnéztem, de rendszeresen látogattam a Román Opera előadásait is. Jártam a Gaál Gábor Irodalmi Körbe, ahol Markó Béla volt az elnök. Csodálattal hallgattuk a jó fejek vitáját. Néha nekem is lett volna véleményem a felolvasott alkotásról, de nem volt bátorságom megszólalni.
– Ha ilyen gyakran jártál a GG körre, tagja voltál, nem próbálkoztál szépírással?
– Nem, de 14-től 20 éves koromig naplót vezettem. Ott írtam ki magamból gondolataimat, érzelmeimet, mert nemigen volt alkalmam, hogy valakivel őszintén megbeszéljem. Ezért döntöttem úgy, hogy amit nem mondhatok el, azt leírom. 
– Megvan még ez a napló?
– Persze. Sokszor éjszaka, ha nem tudok aludni, előveszem és olvasom. Azt is nézem, hány helyesírási hibám volt, s meg vagyok elégedve azzal, ahogy akkor írtam, fogalmaztam, de mai szemmel jókat nevetek naivságomon, azon a gyermeki tisztaságon, ahogy akkor láttam az életet… 
– Egyetemistaként nem kellett „praktizálni”?
– De! Első évben a magyar színházhoz osztottak be szakmai gyakorlatra. Saszet Géza irodalmi titkár, költő felelt értünk. Ő kóstoltatta meg velünk – néhányunkkal – a klasszikus zenét. Orosz Lujza, aki ma is él, és az erdélyi színjátszás nagyasszonya, beszédtechnikát tanított. Megkérdeztem: művésznő, nekem mint magyartanárnak muszáj leszoknom a háromszéki kiejtésemről? Azt válaszolta: nem, drága szívem, csak ha színésznő lenne. Mint tanár nyugodtan beszélhet háromszékiesen, sőt megkérem, vigyázzon, nehogy kitörje a nyelvét, s másként kezdjen el beszélni, mint amilyen a háromszéki nyelvjárás. Azt mondta, hogy a színész nem beszélhet nyelvjárásban, a Hamlet monológját nem lehet székelyesen elmondani. 
– Milyen emléked van még a színházról? 
– Első évben statisztáltam a Tornyot választottam című Páskándi-darabban. Ez volt életem nagy élménye. Harag György rendezte a darabot, Héja Sándor játszotta a főszerepet. Péterffy Gyula mellé voltam beosztva; Vadász Zoltánt, Pásztor Jánost, Senkálszky Endrét is volt alkalmam közelről látni a próbákon. Megismerkedtem néhány nagy színésszel, s megismertem a színház belső életét. Ezenkívül filmkritikát írtam, ami az egyetem Visszhang rádiójában hangzott el.
– Szerettél tanulni?
– Nagyon. Most is tanulok. Mindig szerettem az élen lenni. A fokozati vizsgáimat is nagy médiákkal tettem le, annak ellenére, hogy ez senkit sem érdekelt, de nekem elégtétel volt. Az egyetemen is az elsők között voltam. 
– Hogy történt a kihelyezés?
– 1976-ban nem az egyetemi jegy volt a mérvadó, hanem a lakhely, a családegyesítés. Utolsó év elején férjhez mentem Böjthe Vilmos fizikatanárhoz, aki Szászrégenbe kapta kinevezését, az 1-es sz. ipari líceumba, mivel ő odavalósi volt. Ezért nem választottam egy székelyföldi kisvárost, ahol magyart taníthattam volna. Orosz mellékszakkal Libánfalvát választottam, egy tiszta román községet, ahová négy évet ingáztam Szászrégenből. Albérletben laktunk, akkor már megvolt Kinga lányom. 
– Milyen volt Libánfalván?
– A második osztálytól nyolcadikig tanítottam az orosz nyelvet. A szülők szerettek, megbecsültek; ha később jött a busz, behívtak a lakásukba, megmelegedtem. Megtanultam a hétköznapi román nyelvet, mert addig csak az irodalmi nyelvet ismertem.
– Mi lett négy év után?
– Megszűnt a katedrám, így kerültem Soropházára. Ha három órám volt, akkor is reggel hatkor kellett indulnom, mert csak egy buszjárat volt. Szerencsére volt egy kitűnő dadusunk, aki mindent elvégzett otthon. Akkor már megvolt mind a két gyerek. Soropházára csak két napot jártam hetente, mert négy napot a régeni 2-es számú líceumban magyar és orosz irodalmat tanítottam. Később négy helyen tanítottam a városban, egyik iskolából szaladtam a másikba. Néha csak az zavart, hogy korlátolt, műveletlen igazgatókat kellett elviselnem, de ezt a problémát is megtanultam kezelni.
– Mikor kerültél kapcsolatba a Kemény János Irodalmi Társasággal?
– Említettem, hogy ’76-ban kerültem Régenbe, s ’77-ben bekapcsolódtam a KJIK tevékenységébe. Ott ismerkedtem meg a régeni irodalomkedvelőkkel, értelmiségiekkel. Ez a barátság, jó kapcsolat most is megvan közöttünk.
– Kik voltak segítségedre a KJIT-rendezvények szervezésében?
– Akiket feltétlenül meg kell említenem, az Géczi Anna, Barabás László, Darvas Ignác, Réthy István, Szász Kolumbán Olga, Jánosi András és Gyárfás Gabriella. Nem maradhat ki Sara Marin könyvtárigazgató sem, aki mindig nyitott volt rendezvényeinkre. Géczi Anuska barátnőm volt, ő felelt a város kulturális életéért, sokat dolgozott a román tagozatért is, rengeteget hívatták az állambiztonsági szervek, de nem bántották, mert ő volt a művelődési ház legaktívabb alkalmazottja. Amikor meghívtunk egy írót, s el kellett vinni vacsorára, ő volt az, aki felajánlotta lakását, mert én kétszobás tömbházban laktam. Nála mindig jól érezték magukat a vendégek.
– Meddig dolgoztatok együtt?
– 1990-ig. ‘90 elején, amikor az emberek nagy terveket szőttek, Géczi Anna kapott egy kisebb agyvérzést, majd rákban megbetegedett, s azon a nyáron, 44 éves korában eltemettük. Nagy érvágás volt ez a szászrégeni magyarságnak. Azokban az években többen is kitelepedtek vagy meghaltak. Darvas Ignáccal maradtunk a régiek közül, s ekkor hozzánk társult dr. Török Béla, akinek a segítségével 1990-ben megalapítottuk a Kemény János Művelődési Társaságot. Ennek 1991-től én vagyok az elnöke. 
– Milyen író-olvasó találkozó volt Szászrégenben, amit az idő nem tud kitörölni emlékezetedből?
– Amikor Sütő András már kegyvesztett volt, a ‘80-as évek derekán, Géczi Annával elmentünk Vásárhelyre, az Új Élet szerkesztőségébe, hogy hívjuk meg. Előadtuk kérésünket, amire negatív volt a válasz, de értésére adtam, hogy tőlem nem fog egykönnyen megszabadulni. Erre megjegyezte: „Ugye magácska onnan a kanyarból való”? – s próbálta karlendítéssel berajzolni a Kárpát-kanyart. Be kellett ismernem, igaza van. Nos, elfogadta a meghívást. Illyés Kingával együtt jöttek. Lehettek olyan ötszázan a teremben. Az asztalt fel kellett tegyük a színpadra, s ott ültünk hárman. Illyés Kinga a Nagyenyedi fügevirágból olvasott egy részletet. Sütő sokáig dedikálta a köteteket, nagy siker volt. Nemsokára a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy mi volt Régenben, említette a nevemet, megdicsértek, s rá két napra hívattak a pártbizottságra, Şomodi elvtársnőhöz. Azt mondta, hogy sajnos le kell váltsanak, fiatalabbat kell tegyenek helyettem. Akkor 34 éves voltam. Még a héttagú vezető testületben sem lehettem benne.
– Mikor volt a legerősebb a szorítás?
– A kommunista rendszer vége felé. Nem hívhattunk meg idegent, csak a megyéből, Marosvásárhelyről. Vagy onnan sem. Ekkor az évfordulós magyar költőkről, írókról mi, magyartanárok tartottunk előadást, csakhogy ne maradjanak el a havi tevékenységek. Ebben sokat segített Markó Béla, aki már az Igaz Szó szerkesztője volt. A barátságunk még azokból az időkből származik. 
– Milyen sorozatokra emlékszel még?
– Boér Ferenc Vásárhelyen volt színész, meghívtam az Ady-estjével. Utána Ady szerelmeiről tartottam előadást, ő pedig Ady kevésbé ismert szerelmes verseit szavalta. Megegyeztünk, hogy tovább csináljuk. Beleástam magam Szabó Lőrinc szerelmi költészetébe, Ferikének pedig kiadtam, hogy mely verseket tanulja meg. A harmadik témánk Radnóti szerelmi lírája volt. Nagyon jó párost alkottunk. A Radnóti-esttel kapcsolatban el kell mesélnem egy kis epizódot, amely a ’80-as évek végén a szászrégeni kultúrakedvelő magyarság helytállását jellemezte. Géczi Anna előre lefoglalta a kis termet, megérkezik Boér Ferenc, megjelenik a közönség, jó sokan, de nem engedtek be a terembe, mert 7 (!) asszonynak egy szabászati kurzust tartottak. Azt hitte a művelődési otthon igazgatója, hogy hazamegyünk. Dehogy mentünk! Két órát vártunk, csendben beszélgettünk, s két óra múlva, amikor felszabadult a terem, bementünk, és megtartottuk az előadást.
– Neked mi a krédód?
– Ha valamit csinálsz, azt teljes lélekkel, teljes erőbedobással, teljes szeretettel végezd, s akkor megvan az elégtétel. Azért voltam sikeres pedagógus, mert szerettem azt, amit csinálok, szerettem a gyerekeket és nagy türelmem volt hozzájuk. 
– Ha már itt tartunk, mondj néhány szót a családról is. 
– Két gyerekünk van. Kinga pszhichológus a helyi Lucian Blaga Technológiai Líceumban, Alpár pedig közgazdász, Marosvásárhelyen dolgozik, és van két gyereke. 
– Hogyan szerveztétek át a KJIT tevékenységét ’90 után?
– A társaság törzsgárdája mindenben a segítségemre van: néhány magyar szakos kollégám, barátaim, Nagy Atilla, Menyei Ildikó, Fábián András és felesége és még sorolhatnám. Amióta a DIO-házat létrehozta Demeter József református lelkész, azóta majdnem minden tevékenységünket ott tartjuk. Nagy segítségemre van a tiszteletes úr felesége, Marika is. Nem utolsósorban szeretném megemlíteni Kilyén Ilka marosvásárhelyi színésznőt, aki a ’90-es évek elejétől bármikor kisegített. Akkor is, amikor nem tudtam fellépési díjat fizetni – ezt nevezem önzetlen hazafias munkának. 
– Milyen elismerésben részesültél életed folyamán?
– Erről nem szívesen beszélek, de a valóság az, hogy a díjak mindig jólesnek. Ezek egyfajta tevékenységi fokmérők. Viszonylag fiatalon kaptam EMKE-díjat és Ezüstgyopár díjat az RMPSZ-től. Csíkszeredában adták át a Németh Géza-díjat, kaptam egy Könyv és Gyertya díjat és Gubcsi Lajostól átvehettem az Ex Libris díjat. 
– Kedves Lídia, idén augusztus 21-én töltötted a 65-öt. Hogyan tovább?
– Júliusban befejeztem pedagógusi pályámat, amit öt évvel ezelőtt meg kellett volna tennem. De nem tettem. Úgy éreztem, ha megszakad a kapcsolatom a gyerekekkel, összedől az egész életem. Ezért hosszabbítottam. Őszintén bevallva, az utolsó tanévben már éreztem, hogy fáradok. Tényleg érzem, hogy megértem a nyugdíjra. Vége a pedagógusi pályának, lehet nehéz lesz ezt elfogadnom, de szeretném tovább folytatni a művelődési tevékenységet. Sőt, abban bízom, hogy most még több időt tudok erre áldozni. Máris szervezzük a Szászrégeni Magyar Napokat, ami szeptember 6-a és 9-e között lesz. Őszre már megvan a terv a KJIT-nél. Addig teszem a dolgom, amíg igénylik a szászrégeni magyarok, s amíg van érdeklődés az igazi kulturális értékek iránt. 
– Úgy legyen. 
Székely Ferenc

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató