2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Régóta úgy érzem, november első estéje nem csak az emlékezésé. Miközben gyertyáink, mécseseink eltávozott szeretteinknek küldenek üzenetlángot, önmagunk földi valóját is intenzívebben éljük meg, kicsit közelebb simulunk egymáshoz mi, temérdek virágot cipelő, fázós kézzel nyughelyet díszítő ittmaradottak. Úgy érzem, egy kicsit az életet hirdetik, ünneplik a leszálló ködben ébredő fények. Éppen ezért a mai történet nem az elmúlásról szól. 

Linda iskolás volt, amikor a rendszerváltás éve családostól átrepítette az „ígéret földjére”. A szülei megvárták, hogy elvégezze az ötödik osztályt, csak azután telepedtek a határon túlra, így számára a nyári vakációban kezdődött az új élet. Álmokat és kedvenc tárgyakat is itthon hagyott, a leginkább mégsem azok hiányoztak. 

– Tusi néni, mióta az eszemet tudom, az udvarunkon lakott – lépett vissza négy évtizedet az időben, amikor sok év után újra találkoztunk. Egy héttel hamarabb jött haza világítani, november elsején ugyanis rendszerint a férje rokonságához mennek ki a debreceni temetőbe. Egyedül érkezett, mert ilyenkor a párja dolgozik, a gyerekeknek ott az iskola, egyikük sem húzhatja ki magát a napi kötelességek alól. Ő viszont jó előre beütemezte az egyhetes szabadságot, mert tudta, hogy ezekben a napokban csak kislánykora városában érzi igazán otthon magát.

– Főleg Tusikámért ülök fel mindig a Vásárhelyre induló autóbuszra – rugaszkodott neki újra a történetnek a negyvenes éveiben járó, ápolt, karcsú nő. – Mivel a nagyszüleim falun éltek, és a gazdaság gondjai teljesen lefoglalták őket, kiskoromban ez a dauerolt hajú, kedves hangú, pedáns szomszédasszony vállalta, hogy vigyáz rám, amíg anyuék dolgoznak. Reggel elvitt az óvodába, délben utánam jött. Hétköznapokon mindig nála ebédeltem. Szerette megadni mindennek a módját, reggel, délben és este például más-más színű terítőt tett a konyhaasztalra. Türelmesen várta, hogy kikanalazzam a levest, amikor pedig a második fogás következett, fogpiszkálókra tűzött hús- és kenyérdarabkákból készített nekem hadsereget. Soha nem siettetett, és mindig meghallgatott. Evés után, ha jó idő volt, kiült velem a tornácra, és mesét mondott vagy képeslapárust játszott velem. 

– Honnan kapta a nevét? – szóltam közbe, mert tartottam tőle, hogy a történet esetleges fordulatai elfeledtetik velem ezt a kezdetektől bennem motoszkáló kérdést.

– Tusi néni román volt, de jól tudott magyarul, velem is az anyanyelvemen beszélt. Ha valamit megkívántam, pillanatokon belül készítette is. Amikor megköszöntem, mindig azt válaszolta: „Semmi ez, kicsi drága. Hát nem én vagyok a te mătuşád?” Ez volt az egyetlen román szó, amit az együttlétünk során használt. Ezért is neveztem el Tusikának.

– A későbbiekben, iskoláskorodban is vigyázott rád a néni?

– Igen, végig, amíg itt éltünk. Délutánonként nála írtam a házi feladatokat, ha elakadtam, segített. Egyszer, amikor nagyon fáradt voltam, le is másolta helyettem szépírásból a másnapi házit. Tudta, hogy nem fogok visszaélni a helyzettel, és az elkövetkezőkben nem próbálom eljátszani, hogy semmi erőm leckét írni. Különleges bizalmi viszony volt közöttünk, a szavak nélkül kimondott gondolatok kommunikációja.

Beszélgetőtársam cigarettára gyújtott. Percek teltek el, mire újra megszólalt.

– Nagyocska voltam már, harmadikos, amikor egy délután Tusi néni rosszul lett. Most is tisztán emlékszem, a kifestőskönyvemet lapozgattam, ő az asztalt szedte le. Nem vettem észre, hogy megszédül, csak a zajra kaptam fel a fejem, amikor összeesett. Első rémületemben kővé dermedtem, de a következő pillanatban már tudtam, mit kell tennem. Nemrég vezették be hozzá a telefont, az volt az egyetlen kellék a házban, amihez nem nyúlhattam. A készülék mellett volt egy notesz, az első oldalán három jókora szám sorakozott. A számsor előtt nagy, szálkás betűk: „mentőállomás”. Gondolkodás nélkül tárcsáztam, aztán lélegzetvétel nélkül kiabáltam bele a kagylóba Tusika lakcímét. Azt is hozzámakogtam, hogy „Tusi néni se simte rău”, de más információval nem tudtam szolgálni. Benne volt a pakliban, hogy a hangom hallatán azt hiszik a központban, gyerekcsíny az egész, de hála a Gondviselésnek, nem ez történt. Rövid időn belül megérkezett a mentőautó, és elvitte Tusi nénit. Minden nagyon gyorsan történt, bennem csak képfoszlányok maradtak. Halványan rémlik, hogy az egyik férfi megsimogatta a hajam, és azt mondta, ügyes voltam, de az is lehet, hogy ezt már csak hozzáképzeltem az egészhez. A mentősök távozása után alig negyedórát maradtam magamra, jött anyukám, és hazavitt. 

– Meggyógyult a néni? 

– Hála Istennek, túlélte a szívrohamot. Azután mindig gyógyszert kellett szednie, és vigyáznia kellett, hogy ne erőltesse meg magát, ezeket leszámítva teljesen visszanyerte régi önmagát. Sokszor emlegette, hogy nekem köszönheti az életét. Olyankor mindig arra gondoltam, hogy kvittek vagyunk, hiszen engem a gyermekkorom legszebb délutánjaival ajándékozott meg. Jó pár évvel a kivándorlásunk után mondta fel a szíve a szolgálatot. Nem volt lehetőségünk hazajönni a temetésére, így nem tudtam tőle elköszönni, de ezt utólag nem is bánom. Talán ezért érzem úgy, hogy a mai napig részese a mindennapjaimnak, itt van, figyel, és néha, ha nagyon elfáradok, terített asztallal vár képzeletem konyhájában. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató