Tündérek nyelvén
2017-08-22 15:13:04
- Nagy Székely Ildikó
Mintha az édenkert derűs időtlensége rejtőzött volna az öreg kapu mögött. A délelőtti fény körtáncot járt a nyár minden árnyalatát magukra öltő, mozdulatlan virágfejek között.
Mintha az édenkert derűs időtlensége rejtőzött volna az öreg kapu mögött. A délelőtti fény körtáncot járt a nyár minden árnyalatát magukra öltő, mozdulatlan virágfejek között. Karnyújtásnyira fölöttük drótkötél feszült a levegőben, színes törülközők, fürdőlepedők sorakoztak rajta. Borzos, fehér kiskutya sietett a betérő fogadására. Kitartó ugatása ellenére sem emlékeztetett arra a mérges házőrzőre, amelynek rajza a kapura ragasztva figyelmeztette a rossz szándékú látogatót.
– Meg kell nézni, és ha tetszik, maradjanak – engedett előre a mediterrán hangulatú, tágas lakásban az ősz hajú, kendős asszony. Látván, hogy maradunk, pár percre magunkra hagyott, aztán máris hozta a piros perzsaszőnyeget, amelyet le is terített a rendelkezésünkre bocsátott szobában. A falakról szentképek árasztottak békés hangulatot, a sarokban elhelyezett televízió mellett viaszosvászon abrosszal leterített asztal várakozott. Valami ünnepélyes csend uralt mindent a helyiségben, amelynek kulcsa nem zárt jól – érdekes módon más, román tengerparti magánlakásokban is ezt tapasztaltam –, mégsem tartottunk egy percig sem attól, hogy értéktárgyainknak, pénzünknek lába kel.
Az idős asszonyt napokig nem láttam, mintha titokzatos varázslóként láthatatlanná válva igyekezett volna kényelmesebbé, felszabadultabbá tenni ott-tartózkodásunkat. Esténként, a strandolásból visszatérve rendszerint harsány hangú, mindig viccelődő férjével találkoztunk, aki hol halat sütött, hol a másik szobában elszállásolt vendégekkel beszélgetett az udvaron, és mindig igyekezett minket is bevonni a társalgásba. A távozásunk előtti napon aztán újra feltűnt az asszony is. A virágokat öntözte, amikor megszólítottam. Készségesen mesélt az éle-téről, olyan egyszerűen és nyíltan, ahogy talán csak a természettel örök szövetségben élők tudnak.
– Fiatal koromban szakácsnő voltam. Kisebb vendéglőkben dolgoztam itt, Mangalián. A hetvenes, nyolcvanas években rengeteg külföldi turista jött ide nyaralni, németek, svédek. Szerették itt nagyon, de jó élet is volt errefelé akkoriban. Vidámabbak voltak, könnyebben vették az életet az emberek. A kilencvenes években, valamikor a rendszerváltás után tűnt el a varázs. Akkoriban csappant meg a nyaralók száma, főleg a határon túlról érkeztek kevesen. Több vendéglátóegység bezárt, az is, ahol én dolgoztam. Benne voltam már a korban, nem volt energiám új munkahely után nézni. Akkor határoztuk el a férjemmel, hogy megpróbálkozunk a vendégfogadással. A háromszobás házunkhoz építettünk még egy szoba-konyhás házrészt, oda húzódtunk be, a többi szobát pedig kiadtuk a turistáknak. Lassan-lassan belejöttünk ebbe a május elejétől szeptember közepéig tartó körforgásba. Húsz éve is megvan már annak, hogy elkezdtük.
– A férjének mi volt a szakmája?
– Ő is a vendéglátóiparban dolgozott, pincérként. Ugyanazon a helyen, ahol én, így ismerkedtünk meg annak idején. Szerette a munkáját, de a nagy szenvedélye mindig a halászat volt. Még a házasságunk elején is szabadnapokon már hajnali négykor vette a horgászbotját, és indult a tengerre. A napkelte és a napnyugta is ott érte. Öt évvel ezelőtt azonban agyvérzést kapott. Azóta sem épült fel teljesen, a halászatról pedig végképp le kellett mondania. De a halat így is mindig beszerzi egy barátjától, és sütöget, ha kell, a vendégeknek is.
– Hogy találnak önökre a turisták?
– Mi találunk rájuk. Van egy megbízottunk, egy fiú, aki mindig kimegy a vonatállomásra, és várja az újonnan érkező nyaralókat. Sokan jönnek úgy, hogy nincs előre lefoglalt szálláshelyük, így nem olyan nehéz vendégeket hozni a házhoz. Megéri a fiúnak, a szobaár fele ugyanis az övé.
– Gondolom, visszatérő vendégeik is vannak.
– Az egyik család tizenöt éve minden nyáron nálunk tölti a szabadságot. A szemünk láttára nőttek fel a gyermekeik, most már unokástól jönnek. Ez az, ami kimaradt az életünkből – egy pillanatra elhallgatott, de hamar visszatért hangjába a derű. – Nem született gyermekünk, pedig nagyon szerettük volna. Így a vendéggyerekeket pátyolgattuk az évek során. Sosem felejtem el, volt itt egy hároméves fiúcska, aki miatt mindig be kellett zárni a kaput, mert az első óvatlan pillanatban kiszaladt az utcára. Több felnőttel érkezett, a szülei mellett családi barátok is jöttek velük, de egy korban hozzá illő gyerek sem volt közöttük, így nem volt kivel játszania. Ezért, hogy magára vonja a figyelmet, elbújt valamelyik szobában, vagy, ahogy mondtam, kifutott a kapun. Egyszer aztán, amikor éppen büntetését töltötte a legutóbbi eltűnése miatt, az ölembe ültettem, és mesélni kezdtem neki. Mindenféle különleges lényt szőttem bele a történetbe, tündéreket, sárkányokat, a főszereplő pedig egy királyfi volt, aki olyan kicsire nőtt, mint ő, és akinek vigyáznia kellett a birodalmára, mert a tenger tündérei el akarták tőle lopni. Amikor a mese végéhez értünk, megegyeztünk, hogy ezután a mi udvarunk lesz az ő királysága, és azt neki őriznie kell. Nagyon komolyan vette a feladatot, többé nem kellett attól félni, hogy nyoma vész.
– Kellemetlen tapasztalatai soha nem voltak a turistákkal?
– Néha eltűnt a konyhából egy-két kanál, pohár, de ettől sosem estünk kétségbe. Csak azon tettem túl magam nehezen, amikor a kismacskámat vitte el az egyik vendégünk. Mindig tartottunk állatot az udvaron, de az a kicsi jószág különösen a szívemhez nőtt. Pár hónapos korában találtam az utcán. Nagyon rossz bőrben volt, a lába meg volt sérülve. Hazavittem, kúrálgattam, és lassacskán szépen helyrejött. Nagyon ragaszkodott hozzám, ha a nevén szólítottam, futva érkezett. Aztán jött az elegáns fiatalember… Sokat játszott a cicával, fényképezgette. Bejelentés nélkül, a megbeszéltnél egy nappal korábban távozott, így pluszban fizetett, viszont a macskánkat magával vitte. Csak ő lehetett, ugyanis vele egyszerre tűnt el a cica… De általában kedves, jóravaló emberek jönnek ide. A Jóistennek gondja van ránk, ezt már sokszor megtapasztaltam, ezért sem a vendégek, sem egyéb miatt nem nyugtalankodom.
Beszélgetésünk végére már mind felgyúltak az udvar fölött őrködő, apró fények. Az asszony megigazította kendőjét, felállt, elköszönt. Nemsokára teljesen elcsendesedett a ház, csak az illatos virágfejek borzongtak össze néha a sirályhangú éjszakában.
