Tükör
2015-01-20 15:32:08
- Nagy Székely Ildikó
A budapesti fiatalemberrel egy sportteremben találkoztam először, ahova asztaliteniszezni jár.
Juhász Balázs a tükrök egyike. Az idő végtelenségének fényében különös érzékenységgel fogadja be és játssza vissza a körülötte zajló történéseket, és az egymásra vetítődő képek mögött saját belső arca is körvonalazódik.
A budapesti fiatalemberrel egy sportteremben találkoztam először, ahova asztaliteniszezni jár. Egy ismerőse mutatta be, mint határon túlról érkezett, Marosvásárhelyen tanuló harmadéves orvostanhallgatót. Amikor felkértem a beszélgetésre, meglepte, hogy „külföldinek” nevezem. Két nappal később értettem meg igazán, hogy miért.
– Vizsgaidőszakban rendszerint éjszaka tanulok, délelőtt a főzést, mosást intézem el. Na meg interjúkat adok... Azt azért nem annyira sűrűn... – nevette el magát útban a szerkesztőség felé. Aztán mégis profi interjúalanyként viselkedett. A kérdezz-felelek játék előtt bekapcsolta diktafonját, és már indulhatott is a zökkenőmentes, csaknem kétórás párbeszéd.
– Mikor döntötted el, hogy orvosi egyetemre felvételizel?
– Eredetileg nem az orvosira készültem. Korábban edző vagy nyomozó szerettem volna lenni. Utóbbi a hierarchiákkal, társadalmi rangokkal szembeni ellenszenvem miatt nem lett volna megfelelő választás, előbbi a stabil megélhetés hiánya miatt. 2007-ben pályakerékpáros lettem. Egymás után nyertem a magyar bajnokságokat, az Eb-re is eljutottam, ahol új magyar csúcsot állítottam fel. 2011 nyarán jöttem rá, hogy elfogyott előttem az út. Nem volt lehetőségem tovább fejlődni, a magyar állam ugyanis nem biztosított olyan feltételeket, amelyek a világbajnoki szinthez elengedhetetlenek. Közben véget ért egy korábbi párkapcsolatom is, és bekövetkezett a dominóeffektus, minden összedőlt körülöttem. Akkoriban az Óbudai Egyetem Kandó Kálmán Villamosmérnöki Karára jártam, de soha, egy pillanatig sem éreztem magam villamosmérnök-hallgatónak. 2012 tavaszán ötlött fel bennem, hogy ki kellene találni valamit. Leültem, elképzeltem magam előtt egy pályát, és kihuzigáltam azokat a lehetőségeket, amelyek valamiért nem tetszettek. Maradt az orvosi. Egyrészt azért vonzott, mert emberekkel dolgozhatom, másrészt valahol benne van a nyomozói munka is.
– Miért a vásárhelyi egyetem?
– Erre nagyon egyszerű és prózai a válasz. Az itteni egyetemen 8000 lej az éves tandíj, ez kevesebb mint 2 ezer euró, Magyarországon egyetlen tanulmányi év 10 ezer euróba kerül. Ráadásul 2011-ben bevezették a hallgatói szerződést, ami 12 év kötelező munkavállalást jelentett volna, és én úgy éreztem, ez nekem nem pálya. Ha otthon szeretnék dolgozni, az legyen az én választásom. De az itteni felvételi rendszer is kedvezőbb volt számomra, mint a hazai. Így, bár sokan akkor jönnek ide tanulni, ha a magyarországi egyetemekre nem jutnak be, én egyből Vásárhelyen próbálkoztam.
– Hogyan indult itt számodra az élet?
– Nagyon nehezen. Nem mértem jól fel, hogy mibe csöppenek. Igaz, hogy tanévkezdés előtt kijöttem három napra megnézni a várost, de az természetesen nem volt elegendő idő. Most már jobban tudnám ajánlani vagy éppen ellenezni az ittlétet.
– Mi volt a legnehezebb?
– Felkelni kora reggel, és mindennap vállalni, hogy végigviszem azt, amire esetleg nincs is kedvem. Nem magával a korán keléssel volt a gond, hiszen sportolóként ezt megszokhattam. De akkoriban pontosan tudtam, hogy jó úton járok-e, sikerült-e teljesíteni a kitűzött célt, itt viszont nagyon ritkán van visszajelzés a rengeteg befektetett energia után.
– Akadtak-e kommunikációs gondjaid?
– A problémák inkább szakmai téren mutatkoztak, a kizárólag román nyelvű gyakorlatokon, de nem voltak akkora nehézségeim, mint amilyenekre számítottam, és nem is lett belőlük lelki teher. Ami az évfolyamtársakkal való kommunikációt illeti, a román kollégák esetében működött a nyelvi szűrő, vagyis csak azokkal a román fiatalokkal beszélgettem, akik tudnak angolul, külföldi sajtót olvasnak, tehát szélesebb a látókörük. Velük jobban kijöttem, mint a magyar diákokkal. Pedig az első benyomásom a magyar évfolyamtársakkal is rendkívül pozitív volt. A gólyatáborban jöttem rá, hogy az erdélyi lányok egészen különlegesek, nem „picsognak”, ha krumplit kell pucolni vagy fát kell hozni az erdőből, és igazán együtt tudnak élni a természettel. Egy alkalommal a mi csapatunk feladata volt a mosogatás, és a közös munka során egyszer csak mindenki énekelni kezdett. Majdnem elsírtam magam, annyira gyönyörű élmény volt. Én ott tapasztaltam meg, hogy milyen egy igazi közösségben lenni. Sajnos, ez egyszeri alkalom volt.
– Mennyire tudtál, tudsz boldogulni a hétköznapi élet színterein, például bevásárláskor, a boltban?
– Ez már kezdetben is könnyen ment. Azt tapasztaltam, hogy ha az eladó látja, hogy tényleg nem tudom elmondani, amit szeretnék, segítőkész lesz, és azonnal beindul a „fele apă, fele víz”-kommunikáció. Még az internetet is így köttettem be az albérletben.
– Milyennek látod Marosvásárhelyt?
– Az egyik legerőteljesebb élményem a vasárnapi ócskapiac volt, akkor úgy éreztem, mintha fejest ugrottam volna egy Kusturica-filmbe. Engem mindig is a keleti világ vonzott, és pár évvel ezelőtt beleszerettem Oroszországba. Amikor az itteni autóbuszokon utazom, és előreadom az ötlejest, hogy aztán a visszajáró is ugyanazon az emberláncon jöjjön vissza hozzám, az orosz tömegközlekedés hangulatát élem át. Az is megragadott, hogy az egyik busz visszapillantó tükrét, miután valószínűleg leesett, egy palackkal rögzítette a sofőr. Több nyugati ország életébe is belekóstolhattam az évek során, és úgy érzem, hogy az itteniek könnyebben veszik a mindennapi gondokat, sokszor könnyebben élnek... Az első pillanatban a főtér esti kivilágítása is kellemesen érintett, metropolis képét idézte fel bennem, de aztán eszembe jutottak az alamizsnát kérők, akik heti rendszerességgel csengetnek be hozzám. Itt nincs valós szociális háló, a lecsúszottakra nem terjed ki a figyelem. Ugyanakkor polgári kezdeményezések sincsenek, ilyen szempontból érzékelhető igazán a lemaradás a Nyugattal szemben. Úgy érzem, a kommunista rendszert átvészelt nemzedékek nem tudnak, nem mernek kilépni az alárendelt szerepből. Szerintem ezen a mentalitáson csak a külföldre menekülő fiatal értelmiségiek tudnának változtatni. Azok közül, akik most kimennek szakmát tanulni, anyagilag megerősödni, 15-20 év múlva sokan visszatérnek majd, hiszen távozásuk oka, az anyagi, fejlődési lehetőségek hiánya megszűnik. Egyedül rajtuk nem találnak majd fogást a régi rendszer élő szobrai.
– Hogyan látod a saját utadat?
– Számomra már a helyben töltött két és fél év is iszonyú sok idő. Új behatásokra, színekre, ízekre van szükségem, biztos, hogy az egyetem befejezése után utazni fogok. Később majd megállapodom valahol, de egyáltalán nem biztos, hogy Magyarországon. Ha úgy érzem majd, hogy Szerbiában szeretnék élni és dolgozni, akkor ott fogok, függetlenül attól, hogy egy szerbiai orvos mennyivel keres kevesebbet egy magyarországinál.
