Szabadnapra virradtunk, elkezdődött a május elsejei lazulás, van, akinek csak két nap, van, akinek egy jó hosszú hétvége. Mi, akiknek életében a szocialista rendszer áldásos gondviselése kapott néminemű, nem kívánt szerepet, a tudatalattiban valószínűleg ellenségesen viszonyulunk a május elsejei ünnephez – abban a korban szocializálódtunk, amelyben a rendszer – melynek ideológiájában központi szerepet játszott a dolgozó nép – kisajátította magának a napot, amelyet politikai megfontolásból nem a munkások, hanem a munka ünnepének keresztelt át. Igen, átkeresztelte, átnevezte, mert a munka ünnepe – még ha nem is ezt sulykolták belénk – nem a szocialista-kommunista diktatúrák találmánya, hanem sokkal régebbi annál. Időpontja pedig egy tömegmészárláshoz kötődik. A május elsejei ünnep gyökerei a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza. Ekkor fogalmazta meg Robert Owen gyártulajdonos a „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” szlogent, és tette közzé a munkások követelését, melynek eredményeként a munkaidő nyolc órára való csökkentését szerették volna elérni. Erre először Ausztráliában került sor, és az ottani, melbourne-i építőmunkások sikere a többi ország munkásosztályát is inspirálta. Chicagóban 1886. május elsején az ottani munkás szakszervezetek szerveztek sztrájkot a nyolcórás munkaidő bevezetésének elérése érdekében, a többnapos eseményen 350.000 ember vett részt, ám a rendezvény negyedik napján
a Haymarket Square-en a helyi anarchista vezetők által összehívott nagygyűlés közben a munkások közé vegyült anarchisták bombát dobtak a rendőrök közé, akik válaszul lőni kezdtek rájuk. A kitörő káoszban 11 ember vesztette életét, nyolc anarchistát a későbbiekben halálra, kettőt börtönbüntetésre ítéltek. Az 1889 júliusában Párizsban megalakult II. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése 1889 és 1916 között) gyűlésén határoztak arról, hogy a chicagói tüntetés kezdetének évfordulóján kerüljön sor a további, nyolcórás munkaidő bevezetése érdekében szervezendő tüntetésekre. Ezek eredményesnek bizonyultak, az Egyesült Államokban már 1891-ben a munkásosztály ünnepének nyilvánították május elsejét. Ott 1894, Franciaországban 1919, Brazíliában 1924, Svédországban 1939, Magyarországon 1946 óta nemzeti ünnep. 1955-ben a római katolikus egyház is kvázi elismerte, XII. Piusz pápa Munkás Szent József, az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok és tímárok védőszentje emléknapjának nyilvánította.
Mindezek ismeretében – noha sokaknak a május elsejei, felülről kényszerített felvonulások és szocreál parádék ugranak be elsőként e dátum hallatán – talán (még) könnyebb lesz örvendeni annak a jól megérdemelt majálisos pihenésnek.
