Tolókocsival Erdélyben

Egy hétig tartózkodott a Nyárádmentén egy sérült fiatalokat kirándultató magyarországi csoport. Első alkalommal jártak itt, de máris visszavágynak.

A miskolci Magyarósi Tivadar 1972-ben járt először Erdélyben, azóta kerékpárral már sokszor bejárta, 1984-ben pedig Csíkfalváról választott feleséget. Mivel jól ismeri Erdélyt, egy magyarországi csoporttal érkezett a vidékre, „főhadiszállásuknak” Jobbágyfalvát választották, egy héten át pedig innen indulva naponta Székelyföld egy-két nevezetességét látogatták meg.

Kérdésünkre elmondta: egy baráti csoportot hozott ide, olyan szülőket, akiknek mozgássérült gyermekeik vannak vagy voltak – neki is volt egy sérült gyereke, aki már nem él. Tizenkét éve együtt járnak nyaralni a magyarországi Berekfürdőre, de már egy ideje tervezgetik, hogy Erdélybe utaznak. A döntés a tavaly született meg, és most jött el a kirándulás ideje. A tizenhárom fős csoportban van egy kecskeméti család is, a többség pedig budapesti vagy valamelyik környező településről való. Itt-tartózkodásuk ideje alatt mindennap elvezette a csoportot Székelyföld látnivalóihoz, és mindenki jól érezte magát. Egy személyt kivéve eddig nem jártak Erdélyben, nem ismerték az embereket, a tájat, nem tudták, hogy „mit vettek el tőlük”.

A budapesti Béres Zoltánné lányát kísérte el az utazáson, évek óta járnak rendszeresen nyári pihenésre a már tizenöt éve létező baráti csoporttal, ahol minden családot az köt össze, hogy sérült gyerekeik vannak vagy voltak. Ugyanis van két család, ahol a sérült gyerekek már nem élnek, de azért a barátság nem szakadt meg közöttük. Azért választották idén Erdélyt, mert szeretnék megismerni ezt a tájegységet – és ez sikerült is nekik, felnőtt fejjel teljesen más képet alkottak arról a fogalomról, hogy Magyarország és Erdély. Gyerekeik elsősorban a tájjal, a környezettel ismerkedtek, viszont számára sokszor mutatott kegyetlen képeket az a szakadék, ami a falvak és nagyvárosok között van. Mindezt azonban kárpótolta az a csodálatos szeretet, segítségnyújtás, elfogadás, ami az itteni emberekben létezik. Egy székelytől azt hallotta a minap, hogy a magyarok között csak fák vannak és nem egy bizonyos „zöld fa”, de ő ezt a létezést megtapasztalta a székelyeknél: itt segítőkészséggel, tárt karokkal, tárt szívekkel fordulnak mindenki felé. Ezért is szeretnének még visszatérni erre a földre, másrészt pedig azért, mert még rengeteg dolog van, amit látni szeretnének, s a mostani élményeket is szeretnék újraélni.