Bár a közvélemény-kutatók felméréseit mindig illik fenntartással kezelni, a legújabb szerint csökkenni kezdett a liberálisok népszerűsége, és ismét növekedni kezdett a szociáldemokratáké. Úgy tűnik, az új nagyfiúk kezdenek törleszteni a kitartó semmittevésért.
A felmérés érdekessége, hogy az erőviszonyok változásával egyéves trend változott meg a két nagy párt támogatottságának tekintetében. Ebből leginkább az szűrhető le, hogy a választókat nem lehet büntetlenül baleknek nézni, legalábbis nem sokáig. A hároméves szocdem kormányzás után a hatalmat átvevő liberális csapat sokat ígért, és abból – a regáti politikai hagyományoknak teljességgel megfelelően – szinte semmit nem tartott be. Persze, a dolgok hátterébe is belátók számára már az indulásukkor tiszta volt, hogy kellő parlamenti háttér nélkül a nagy ígéretekből nem sokat lehet tettekre váltani, így a komolyságuk eleve megkérdőjelezhető volt. De a szavazók nagy többsége is csak annyit vett észre az utóbbi hónapok során, hogy a pártok váltották egymást, új arcok vannak a kormányban és a főbb hivatalokban, de azonkívül semmi nem változott, maradt az állandó cirkusz. A bizalmi indexek változásának formájában közölték a politikummal, hogy inkább azt részesítenék előnyben, ha az urak odafent egymás szapulása helyett az ország és az ő sorsukkal törődnének.
Ennél többet az adatsorokból nemigen lehet kiolvasni, a százalékokon csak fölösleges időtöltés sokat okoskodni. Ugyanis a felmérést taglaló hír végén ott áll ugyan – a korrektség látszatának megőrzése végett –, hogy a kutatást mintegy ezer személy megkérdezésével végezték, és a hibahatára 3 százalékos, de ez a szöveg annyit is ér, mint a bolti termékcímkéken az apró betűs leírás, amit sokan nem szoktak figyelemre méltatni, pedig néha nem ártana. Az már néhány választás óta világos ugyanis, hogy elég jelentős számú választói réteg él a határokon kívül, amelynek a politikai opciói nincsenek köszönő viszonyban sem a hazai reálpolitikai erőviszonyokkal, ráadásul az országon belül vidékenként is alaposan eltérnek a választói opciók, iskolázottság és korosztály függvényében is. Ha ezeket a tényezőket nem veszik figyelembe a felmérők, akkor valójában nem a pontos erőviszonyokat térképezik fel, ami a feladatuk lenne, hanem – ahogy ebben az országban sok helyen szokás –, csak mímelik a munkát. Nem csoda, ha a valós választási eredmények rendszerint nem a hibahatárnak megfelelő mértékben szoktak eltérni a „kutatók” adatsoraitól.
