Tiszta kép a Wesselényi-kollégiumról

Mítoszokat eloszlató könyv készült

Értékes kötet jelent meg tavaly a makfalvi Wesselényi-kollégiumról a helyi Péterfi apa-fia tanár páros tízévi kutatómunkája alapján. A 300 oldalas munka nemcsak kiegészíti a több mint négyszáz éves makfalvi oktatástörténeti ismereteket, hanem azt is bemutatja, miként küzdött egy székely faluközösség iskolájáért és önazonosságáért a reformkortól a második világháborút követő szocialista berendezkedésig.

A kibédi születésű Péterfi György évtizedeken át Makfalván dolgozott matematika szakos tanárként, itt telepedett le, innen is vonult nyugdíjba. Fia, Levente is itt él, a falu iskolájában történelem-földrajz szakos tanár. Ők tették le az asztalra a tavaly A makfalvi Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola története című munkát. A csendben végzett szorgos gyűjtőmunka után ugyanolyan szerénységgel mesélnek az eredményről is.

A Makfalva ötszáz éves írásos említése kapcsán szervezett ünnepségre 2007-ben Péterfi Levente egy nagy sikerű fényképkiállítást készített Makfalva és makfalviak képeken címmel. Ezzel kezdődött el a családban a kutató- és gyűjtőmunka, 2010-ben, a makfalvi oktatás négyszázadik évfordulóján kötetet adtak ki a helyi oktatástörténetről, de érezték, hogy még sok információ hiányzik, ezért még jobban beleásták magukat a kutatásba. Az érdeklődést a makfalvi iskolaépület megléte keltette fel: ott áll a falu közepén az impozáns, feliratos iskola, de vajon mi a története?

Péterfi György már szolokmai szolgálata idején kezdett írásos dokumentumokat gyűjteni, tanulmányozni, benne volt már a lelkében a kutatás. Fiát ugyancsak a kíváncsiság motiválta a 2010-es könyvkiadás után: számos adatra bukkantak, hogy mikor hányan vagy kik végeztek az iskolában, kik kerültek ki onnan, voltak újságcikkek, a helyi Fülöp házaspár is kutatta a témát, de még mindig hiányosnak érezték a Wesselényi-féle iskolára vonatkozó ismereteiket.

Az iskola épülete motiválta őket

A kutatómunkájuk során számos forrásanyag került elő a helyi, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári irat- és levéltárakból. A gyűjtőmunka hosszas volt, de nem esett nehezükre. A kolozsvári állami levéltárban sok szabályhoz kellett igazodni. Például csak az előre kikért dokumentumokkal szolgálták ki egy adott napon, vagy ha éppen nem volt üres asztal az olvasóteremben, nem lehetett kutatni. Jóval gördülékenyebben ment a munka a kolozsvári református egyházi gyűjtőlevéltárban és a marosvásárhelyi állami levéltárban, valamint a Teleki Tékában – mindenhol akadtak segítőkész magyar levéltárosok. A forrásanyagok egy részét már digitalizálták, fényképezni is lehetett a dokumentumokat, így nyári kutatásaik idején több ezer fotót készítettek, amelyeket télen alaposabban át tudtak vizsgálni és fel tudtak dolgozni. A kutatás és a könyvkiadás költségeit saját forrásokból fedezték: nem nézték az anyagiakat, hiszen a kutató kíváncsisága hajtotta őket a cél felé. A könyv megjelenésével a szerzőpárosnak szellemi elégtétele van, de ők maguk is sokkal többek lettek, összefüggésükben látják az eseményeket, az ok-okozatokat, valamint választ kaptak az 1833-as esperesi vizitáció megjegyzésére, miszerint azért volna jó Makfalván létrehozni egy particulát (a marosvásárhelyi református kollégium kihelyezett iskoláját), mert a székely nemzet szellemi felemelkedését szeretnék elérni iskolaalapítás és emberek kiművelése által. Ez főleg a makfalvi előnevet viselő marosvásárhelyi Dósa Elek szívügye volt, aki Erdély első jogi doktora, akadémiai jogtanár, a képviselőház alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, költő volt. Wesselényi Miklós báró, a „zsibói bölény”, az „árvízi hajós” csak véletlenül került bele ebbe a képbe.

Érdemes elolvasni

A makfalviak is sok ismeretre tehetnek szert e kötet megismerése révén, és a közösségben még vannak olvasást, helytörténeti ismereteket igénylők – vélik a szerzők, akik azért is olvasásra ajánlják a könyvet, mivel képet kapunk a reformkor, a kiegyezés és az impériumváltások időszakáról is: hogyan születik, fejlődik, majd kerül más tulajdonába, és hogyan próbál újraéledni egy iskola – tulajdonképpen az erdélyi magyarság Trianon utáni tragédiájának egy része is. Azonban arra is példát adhat, hogy mekkora áldozatokat vállal egy közösség, hogy tovább éltesse a magyar iskolát: 1938-ban az állam teljesen kisajátította a Wesselényi által építtetett iskolát, erre hittel, közösségi összefogással a makfalviak egy éven belül két épületet is felhúztak, hogy az addigi épületből kizárt magyar osztályok tovább tanulhassanak.

Mítoszokat is eloszlat a könyv, hiszen korabeli feljegyzéseket, levelezéseket idézve mutat fel valós képet. Például nem igaz – vagy nem egészen valós – az, hogy Wesselényinek megtagadták a felszólalás jogát Marosvásárhelyen, ezért Makfalvára kiszaladva rögtön telket vásároltak neki, s ezt hálálta meg a báró, aki életében sosem láthatta az általa építtetett tanodát. Az 1835-re tervezett alapkőletételre Wesselényi levelet írt, de mivel Erdélyben elfogatóparancs volt érvényben ellene, nem utazhatott ide, így azt csak a következő évben olvashatták fel az ünnepségen. Azonban máig sem tudni, hogy ez-e a többször is emlegetett alapítólevél, vagy létezik egy másik dokumentum. Ahogyan az sem derült ki, hogy milyen okmányokat helyeztek el az alapkő letételekor.

Megtudjuk viszont azt, hogy mekkora áldozatot jelentett abban az időben tanulni, és ennek ösztönzésére a báró külön összeget is meghatározott, később pedig Kelemen Benő és Dósa Elek között hosszas vitát is szült, hogy az ösztöndíjat a tanulmányi eredmények vagy a társadalmi helyzet alapján ítéljék-e oda. Azt is megtudjuk egy-egy dokumentumból, hogy honnan toboroztak ide diákokat Marosszékről, és ki mekkora ösztöndíjat kapott egy-egy adott időpontban, és azt is, hogy az iskola-alapkőletétel kapcsán Bolyai Farkas is verset írt.

Száz évig szolgálta a székelyeket

Az 1830-as években a reformkor szele Erdélyt is megérintette. Dósa Elek, a marosvásárhelyi református kollégium jogtanára iskola felállítását javasolta Makfalvára. Az egyházközség 1833-ban örömmel fogadta az ötletet, és úgy tervezték, hogy azon év őszén két osztállyal beindítják az oktatást: az egyik osztályt a helyi tanító kezére bízzák, a másikat a vásárhelyi református kollégium egy végzős diákja kapja, aki két év szolgálat után elfoglalhatja az első megüresedett marosszéki református papi állást.

1833. december 18-án megnyitotta ülését Marosszék megyegyűlése, ahová az addigi kebelei Nagy Dániel királybíró helyett Nopcsa Elek grófot nevezte ki a főkormányszék. Az egyre élesedő viták miatt Nopcsa két nap múlva feloszlatta az ülést, de ekkor már a városban volt az ellenzéki Wesselényi báró is. A viták hevében Nopcsa azt találta mondani, hogy a grófnak nem lenne joga felszólalni, mivel nem marosszéki birtokos. Erre Barátosi Szabó Antal a csókfalvi birtokából egy kis ciherest adományozott a grófnak, aki így már jelen lehetett a decemberi gyűléseken. Ekkor ismertette vele Dósa Elek egy makfalvi iskola tervét és azt, hogy telket szándékoznak vásárolni. 1834-ben meg is vásárolták Albert András makfalvi telkét, amit Wesselényinek ajánlottak fel a csókfalvi „birtok” után. Ekkor ígérte meg a gróf, hogy az ajándékba kapott telken egy nemzeti polgári iskolát építtet a saját költségén. 1835 januárjában egy bérelt épületben elindult a tanítás, és az év őszére tervezték az alapkőletételt is, de ezt a kedvezőtlen politikai helyzet miatt elhalasztották. Az előkészületek és adományok folytak, így 1836. október 17-én, nagy ünnepség keretében, harangzúgás és ágyúdörgés közepette letették az alapkövet, mely eseményen „előbbi rangú vendégek száma 107, közszékelyek 600-an felül voltak jelen” a tudósítások szerint, és ez a pillanat „a székelység nemzeti ünnepnapjává terebélyesedett, amely egyfajta dacolás volt a hatalommal szemben, valamint a Wesselényi melletti szimpátia kinyilatkoztatása is”. Az építkezés ügyét az is hátráltatta, hogy 1837-ben a megáradt Küküllő elmosta a téglaégetésre előkészített kemencéket. Az épület végül 1840-re elkészült, azon év november 1-jén megnyílt a diákok előtt. Homlokzatán díszesebb kőtábla emlékezteti az utókort arra, hogy „Adták a székelyek Wesselényinek hazafiságáért/ Szenteli hazafiság ki fejtéséért a székely nemzetnek Wesselényi”.

1844-ben Kusztos András kisdedóvó vezetésével ugyanebben az épületben megnyílt a szék elsők között létesített és legtovább fennmaradt óvodája is.

Az első világháború során az iskolafenntartásra létrehozott alapítvány tönkrement, a tanítók fizetését sem tudta biztosítani, így azt javasolták, hogy a református egyház vegye át az iskola kezelését. Erre végül 1925-ben került sor. Az új államhatalom már 1926-ban el akarta venni az iskolát, 1933-ban megjelent a román tanító is, 1934-ben 100 gyerek beiskolázásával a Wesselényi-iskolában berendezkedett az állami iskola, 1935-ben három osztálytermet átengedtek az állami iskolának, a következő évben már fele-fele arányban tanultak a felekezeti és az állami iskolában. 1938-ban a Wesselényi-féle iskola az állam tulajdonába került, az utolsó felekezeti osztályt is kiutasították az épületből, de a tanév végéig még ott maradhatott, ez idő alatt az egyházközség gyorsan felépített még egy tantermet egy 1911-ben épített ingatlan mellé. Balogh Ferenc lelkész 1939-ben egy két tantermes új iskolát építtetett, így 1940-re a 259 református tanköteles gyerekből 195 a négy tanerős felekezeti iskolába, a többi az állami iskolába járt. A második világháború idején a Wesselényi-iskola még oktatási célokat szolgált, később államosították és egészségügyi központot hoztak létre benne, ezt a szerepét a mai napig megtartotta, míg az oktatás az 1939-ben épült, öt évig polgári iskolaként működött Gálkerti-ingatlanban zajlott, amelyet a későbbiekben tovább bővítettek, és ma is ez a községközpont tanintézménye.