Tigrisbőrben

Narancssárga mosolya, vicces tánca nélkül elképzelhetetlenek a marosvásárhelyi kosárlabdameccsek. Bármilyen gyakran cserélődjenek is a játékosok a klubnál, Tigris mindig ugyanaz marad. Szurkol, bírót bosszant, a mazsorettek közé settenkedik. Ha vesztésre is áll a csapat, megőrzi a mérkőzések derűjét.

Jó ideje gondolkoztam azon, kit rejt a csíkos bunda. Egy meccs után találkoztam Tigrissel. Ugyanolyan természetesen és nyíltan mesélt kabalasága előtti életéről, illetve mindarról, ami a szurkolótábor előtt rejtve marad, mint ahogy a pályán meccsről meccsre „megnyilvánul”. 

– Gyermekkoromban én is kosaraztam – kezdte történetét Chemeraş Zsolt. – Ötödikes koromban ejtett rabul ez a sportág, profi játékosként az U16-ban szerepeltem.

– Mikor, hogyan változtál át Tigrissé? – kérdeztem.

– A Maros Kosárlabdaklubnak volt elsőként kabalája a hazai sportklubok közül, ezt követően jelentek meg máshol is a meccseken szerencsét hozó, hangulatteremtő figurák. Úgy emlékszem, Dorin Lazăr klubelnök ötlete volt. De nem én viseltem elsőként a jelmezt. Tizenegy évvel ezelőtt kérdezték meg tőlem, hogy nem venném-e át az akkori Tigris szerepét. Mindig szerettem viccelődni, bohóckodni, ezért gondolt éppen rám a vezetőtanács. Azonnal igent mondtam. Nagyon szép időszak kezdődött az életemben, igazán önmagam lehettem a pályán, úgy éreztem, enyém a világ. Imádtam táncolni, körbekiabálni a pályán. Meg aztán tigrisbőrben csajozni is jól lehetett – kacagta el magát a 27 éves fiatalember.

– Ha jól számolom, éveken át játékos és kabala is voltál. 

– Igen. A B divízióban léptem pályára, aztán átöltöztem, és az A divíziós mérkőzések alatt „tigriskedtem”. 

Négy éve hagytam fel a kosarazással, persze, a saját kedvtelésemre, szabadidőmben a mai napig játszom.

– Változott, bővült-e Tigris szerepe, „műsora” az elmúlt évtizedben?

– Talán inkább egyszerűsödött. Egészen hozzám nőtt ez a szerep, még mindig nagyon jól érzem magam benne, de ma már kicsit visszafogottabb vagyok. Igaz, a közönség is más lett, ma már nagyobbak az elvárások, sokan a játék hangulata helyett csak az eredményt nézik.

– Tigrisként, gondolom, volt részed vicces történésekben. Fel tudnál idézni egyet?

– Sok élmény kapcsolódik ehhez a szerephez, az biztos. Előfordult, hogy bulizni is tigrisruhában mentem a dzsesszklubba. Olyan is történt, hogy az önfeledt szórakozásban elvesztettem a „bőröm”. Másnap aztán utánam hozták. Nekem Tigris valóban szerencsét hozott, mindig előnyöm származott belőle. 

– Évekkel ezelőtt volt azonban egy kevésbé szerencsés eset is, amiről a médiában is hírt adtak.

– Arra gondolsz, amikor leégett az autóm? 2007-ben, a Románia – Finnország mérkőzés szünetében történt. A román válogatott nyert, nekem viszont elég nagy veszteséggel zárult az este. Alig két hete vettem azt a járgányt. De utána olyan közösségi összefogásnak lehettem tanúja, amely mindenért kárpótolt. A klub egylejes adománygyűjtést szervezett a megsegítésemre, és a begyűlt összegből sikerült rendbe tennem az autót.

– Mivel foglalkozik Tigris, amikor nem a pályán biztatja a játékosokat?

– A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az általános egészségügyi asszisztensi és a sport és testnevelés szakot is elvégeztem. Egy időben kosaras gyerme-keket edzettem, de úgy éreztem, nem ez az én igazi hivatásom. Jelenleg asszisztensként dolgozom az ortopédián. 

– Nem nehéz váltogatni a szerepeket?

– Egyáltalán nem, engem csak a tétlenség fáraszt ki. A munkahelyemen egyébként mindenki Tigrisnek szólít. 

– És milyen az, amikor Tigris hazamegy?

– A családom vár otthon, a párom és az egyéves kisfiam. Őt is el szoktam hozni a meccsekre. Talán, ha eljön az ideje, örökli majd tőlem a tigrisbundát.