A természet kalendáriuma XXXIX.

Február végén megérkeznek a bíbicek, sőt már első gólyát is köszöntöttek az idén Fekete István Tüskevárában.

Fény és fagy

Február végén megérkeznek a bíbicek, sőt már első gólyát is köszöntöttek az idén Fekete István Tüskevárában. Virágzik a mogyoró, talán éppen a szőkefalvi református parókia kertjében is. Van annak már harmincöt éve is, hogy Gyula bácsi, az öreg református lelkész, dicsérve a tavaszt, invitált belső szobájába, s ott büszkélkedett nekem mogyorósával. A szoba falán a Feszty-körkép olajnyomata. Kopottsága volt árulója: valamikor a kilencszázas évek elején készülhetett. Ritkán lehetett látni az idő tájt hasonlókat. S alatta egy égszínkék aranysávos zászló, nyolcágú arany nappal s halovány telő holdsarlóval.

Reménységem s bizakodásom, hogy a csíkszeredai Erőss Zsolt az idén feljut a világ harmadik legmagasabb csúcsára, a 8586 méteres Kancsendzöngára, s ígérete szerint magával viszi ezt a zászlót is.

Még napokra elborul az ég, s a csodálkozó hóvirágok a havas esőben meghajtják fejük. Riadt feketerigó tojó árválkodik mögöttük. Tavaszt remél, telet temet. Áprilyval búcsúzik a hótól.

„Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,

mely – hogyha nem kúszott a köd reád –

beintettél hozzám az ablakon,

mihelyt széthúztam könnyű függönyét.

Mutattad a víg szajkó mese-kék

s a bús pirókok vér-szín tollait,

a megriadt nyúl szökkenéseit,

őzek futását, büszke szarvasét,

s ha jártam süppedős ösvényeden,

a csodaszarvú muflon lábnyomát.

Elűztél gondot, téli mélabút

s ajándékodtól vissza-visszatért

az életemtől elfutott öröm.

Eltűnsz s fényes fehérséged helyén

csak bokros, barna domboldal marad,

mely rejti majd az illanó vadat

s meg nem mutatja járásuk nyomát

mohos gyeppel benőtt ösvényeden.

S szegényedem. Megint szegényedem.”

Hegyi ember, gyergyószent-miklósi születésű az a költőnk is, aki a legcsupaszabb tájból is ki tudta muzsikálni annak szépségét.

„Mint útszéli víz, maradok,

mint útszéli víz, megyek,

nézz belém, megragyogok,

s eltorzulok veled.

Mint útszéli víz,

füvetlen, dísztelen,

élek magányosan,

élek egyszerűen.

Ízem érezheted,

a színek láthatod,

magad itathatod,

a lábad moshatod.

Sima, ha simogatsz,

süket, ha megcsaholsz,

megérthetsz, ha akarsz,

elérsz, ha lehajolsz.”

Salamon Ernő még 1935-ben írta Egyszerű című versét.

Páskándi Géza mondta volt róla, hogy az ilyen alkatú költőkben „van bennük valami az »addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér« bölcsességéből, így hát a »szegény-örömöket« fedezik fel maguknak, s a mindenkinek nyitó »szegényvirágokat«”.

1943. február 27. körül olasz katonák lőtték le Sztári Mihajlovka határában. Évvel azelőtt hívták be munkaszolgálatra, s Szászrégenből Ukrajnába vitték. A doni áttörés utáni visszavonulás idején kiütéses tífuszt kapott. Halála után hátizsákjában Arany János verseit, Móricz Magvetőjét és Babits Európai irodalomtörténetét találták.

„Sokhúrú hangszeren játszott” – írja róla Nagy Pál, s valamikor még 1937-ben Gaál Gábor a Korunkban: „Hangja sajátos. Ha hangol is másra, kicseng belőle… az erdélyiség zöngéje, mint ahogy a táj, amiben világa, a szegénység él, az is erdélyi: az erdélyi fatelepek világa…”

Salamon Ernő lírája ritkán törte át a kötetbe zártság falát. Egy-egy természeti képére rálelni olyan, mint megdöngetni a gyergyói vagy a görgényi fenyőfát tél derekán a havas erdőn, s meghallani a majdani hegedű zengését dördülésében. 1941-ben mintha csak saját sorsát írta volna bele a Példa a hangszerfáról versébe.

„Néha az erdőn a hatalmas döntők

szép, nemes fát keresnek hegedűnek,

s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,

és kilesik a legjajdulóbb döngőt.”

Most éppen süt a nap, holnapra havazást ígért az időjós. De határozottan tavaszodik.

„Márciusi hó szeszélye,

Jót s rosszat hozhat végre.”

mondja a szólás. Fényt vagy fagyot. Várjuk a jót a természettől, s elvárjuk az emberektől.

Kelt 2013 februárjának csücskében.