A természet kalendáriuma XXXIV.

„Városunkra és magunkra néző dolgot irok itt immár…

Az egész táj egy hótenger

„Városunkra és magunkra néző dolgot irok itt immár.

Mig ezek a dolgok eltelnek Erdélyben, ez alatt a buza drágodni kezde az országban, főképpen erre ki Kolosvár felé; mert a vármegyéket pusztitotta és égette vala el az hajdu, és a ráczok inkább. A székelységre és a Bárczaság felé nem bocsátotta őket Básta.

Az én apám Nagy Szabó János az elmult karácson tájatt, hogy Konkolyt Régennél megverék, legottan felkészült minden házanépével s gyermekével, és többen is a városi főemberek; és látván, hogy e télen a had, ugymint a Sigmond pártja, itt Vásárhelyt telel, és azokkal együtt lakni nem jó – mert a szerencse is kettő – itt hagyák azért a várost, s fogának fársángra a székelységre, és ki imitt s ki amott kerese magának lakó-helyet az hol teleljen. Ekkor víjják vala Besztercét német számára.

Mi azért vagy három szekérrel el fogánk szinte Háromszékre, és ott teleltünk Ilyefalván a Kónya Elekné házában, bérben. A tél elmulván, hallók, hogy valami csendes állapot vagyon ide haza; és csak az idő tájatt, hogy a fejérvári harcz volt, kijövén és házunkba beszállánk, és látók, hogy sokan a város népe haza jött, nem sok vagyon szélyel benne.” – olvasom az 1601-es esztendő teléről Nagy Szabó Ferenc „Memoriálé”-jában. A vitéz szabómester 1659. január 19-én, a tatár betöréskor városunk védelmében halt hősi halált. Munkája, melynek „Emlékezetül hagyott irás” címet adott, 1580 – 1658. között Erdély legviharosabb korszakának eseményeit tárgyalja. Legfőbb érdeme, hogy a művelt polgár, az akkori középosztály érzelmeit s felfogását tükrözi.

Mintha csak ebből az időből köszönne felénk a Pál-napi rigmus 25-én:

„Pálfordulás, ha tiszta,

Bőven terem mező, puszta,

Ha szeles jő, hadakozás,

Ha ködös embernek sírt ás,

Ha pedig havas vagy nedves,

Lesz a kenyér igen kedves.

Ha fényes Szent Pál,

Minden termés szépen áll,

Ha Pál fordul köddel,

Jószág hullik döggel.”

Igazát ne a természetben, hanem az akkori sanyarú életű Erdélyben keressük.

„Vígan egyél és mulasd az esztendő elejét, de Vincére és Pálra vigyázz!” – szól a régi intés. A Vince-napi rigmusnak talán több igaza van:

„Ha megcsurran Vince,

Telik majd a pince.”

22-én szőlősgazdák figyelik az időjárást. Szent Vince, a vincellérek védőszentje, hispániai vértanú volt, kit halálra kínoztak a keresztény üldözések idején. De Vincét még a halálban sem lehetett legyőzni, a természet erői is védelmezték meggyalázásra kidobott testét. Vince évről évre erőt vesz a tél hatalmán.

„Beh jó világ a hóvilág,

De csak meleg szobában;

Virúlhat kinn a jégvirág,

Ha kézben telt pohár van!

Fel is köszöntöm tél apót,

Hogy újra visszatére:

Terítsen enyhe takarót

Vetésre, venyigére;

Vidor tavasz keljen nyomán,

Nyár is, ősz is dicsérje,

S jó új bor és kenyér után

Hálánk híven kísérje.”

– írta volt épp 120 éve az 1826. január 25-én Kolozsvárott született Gyulai Pál a Télen című versében.

„Az egész táj egy hótenger,

Rajt' egy-két bágyadt sugár,

De nyugodt, mint öreg ember,

Akinek nincs vágya már.

Lomb, virág és víg madárdal

Eltünt, mint a szerelem;

Az emlék is lassan elhal,

Száraz kórón s levelen.

Nyári hő és enyhe éje

És villám elköltözött,

Mint a becsvágy szenvedélye,

Küzdve annyi vész között.

Minden nyúgodt és kifáradt,

De nem vénség ez s halál,

Ami nyugszik, újra támad,

És tavasz, nyár visszaszáll.

Csak te vagy más, oh emberszív, –

Tél ha egyszer béhavaz,

Hiú vágyad hasztalan vív,

Nincs számodra új tavasz!”

Higgyünk benne, hogy az öreg Gyulai Pálnak utóbbiban nincs igaza!

Kelt 2013. január derekán, amikor már növedeznek a fény percei

Kiváló tisztelettel,

Kiss Székely Zoltán