A természet kalendáriuma XXVIII.

Id. Plinius írta: „In contemplatione naturae nihil possit videri supervacuum.” Azaz: „A természetben folytatott vizsgálódások során semmi sem tűnhet hiábavalónak.”

Páll Anti, Laji és Guszti – bánatbarna külön planéta (a cikkíró felvételei)

Id. Plinius írta: „In contemplatione naturae nihil possit videri supervacuum.” Azaz: „A természetben folytatott vizsgálódások során semmi sem tűnhet hiábavalónak.”

„Mert semmi sem gyönyörködtet annyira, mint a természet alkotásai.” – feleltetem rá most ifj. Plinius mondatát: „Nam me nihil aeque ac naturae opera delectat.”

„Mikor a kapun belépett, megállt egy pillanatra. Meg kellett állnia. A felkelő nap első sugarai akkor lepték el a kertet, s ő éppen a virágok ébredését lepte meg. A júniusi éjszaka könnye, milliónyi harmatcsepp úgy csillogott mindenféle színben, ezer meg ezer virágon, mintha gyémántszemekkel szórták volna be… Hófehértől a bordó bársonyig a színek végtelen árnyalata.”

Így mutatja be Palocsay Rudolf, a legnevesebb erdélyi növénynemesítő, kertjét a november 10-én 90. évébe lépő Katona Szabó István első, még 1955-ben megjelent regényében, a Virágzó életben. Az Új Élet egykori főszerkesztő-helyettese mintha saját sorsát írta volna ebbe a képbe:

„Ha a főrügy elfagy, vagy valami baj éri, ezek a kicsi mellékrügyek hajtanak ki. Igaz, ezek nem nőnek olyan gazdagon, mint a főrügyek. De a fának mégis lesz levele abban az évben is… Milyen csodálatos a természet! Mindenre gondol. Vajon honnan tudja a növény, hogy baj is érheti? ...Csak azok a növények maradnak meg, amelyek újból tudnak hajtani.”

Aztán vannak gyümölcsfák, akik többé nem hajtanak. Téli zuhanás. Elsóhajtója, Páll Lajos november 9-én költözött örök kertjébe:

„Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő.

Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül.

A hajlaton túl várnak a kertek,

Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek.

... És föl kell vennem ezt az inget,

Viselni a bizonyosságot,

Hogy boldog csillagok nem leszünk.”

A korondi Páll testvérek külön planétája Áprily Őszi muzsikáját sajogja:

„A könyveket elhullatom,

egy lesz velem, Antigoné tán.

Írt szépségből csak ő marad

a havasi külön planétán.”

Ezzel a gondolattal indulok felfedezőútra a késő őszi erdőbe.

„Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Bizony bíbor és bronz és arany.

És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:

Bizony e világ dőre, esztelen

Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.”

– írja Halotti beszéd hulló leveleknek című versében Áprily leghűségesebb barátja.

Novemberrel búcsúzunk az ősztől. Hadd álljon itt még egy nevezetes novemberi nap: tizenhetedike. 1773-ban ezen a napon született Csokonai Vitéz Mihály. Nem csupán a felvilágosodás nagy magyar költője volt, de szenvedélyes természetkutató s botanikus is. Jól ismerte Linné Károly tanait, lefordította Raff Természet história című művét, mely korának igen nagy népszerűségnek örvendő tudománynépszerűsítő alkotása volt. A botanikában neve elsősorban az általa magyarul elnevezett növényeken keresztül maradt meg. Íme, egy kis csokor e kedves virágnevekből: fülvirág, estike, kankalin.

19. Erzsébeté. Ha megrázza pendelyét, leesik az első hó. Van, hol rigmusba is szedik:

„Inget rázott Erzsébet,

Lám a világ fehér lett.”

Búcsúznánk tehát az ősztől, a fentebb már idézett Reményik Sándorral:

„E levelet a hegytetőn találtam,

Hóban feküdt, az erdőhöz közel,

Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.

Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.

De hogy megbarnult, megkeményedett:

Az írás felcsillámlik rajta,

S tűnődvén, lelkem elsóhajtja:

Kellett a dér, a tél, a hóvihar,

S a zúzmara, a zordfényű palást,

Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.”

Kelt 2012-ben, Csokonai születése után 239 évvel

Kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán