A természet kalendáriuma XXII.

Először éppen 35 éve, 1977-ben hallottam énekben Lévay József népdallá nemesedett versét.

Őszirózsák szivárványa

„Jaj de búsan süt az őszi nap sugara

Az aradi vártömlöcnek ablakára.

Bánja azt a tizenhárom magyar vitéz,

Ki a tömlöc fenekén a halálra kész.”

Először éppen 35 éve, 1977-ben hallottam énekben Lévay József népdallá nemesedett versét. Pócsfalva felől, a Redáncból menegettünk hazafelé répaszedésből jövet. Két kis szőkefalvi diákunk elénk állt, s mi, Vásárhelyi Jancsi kollégámmal, megrendülten hallgattuk a Jenei fiúk szászcsávási rokonoktól elcsent énekét. Az első nyomtatott példány – még nem szerepelt rajta a szerző neve – 1875-ből ismert. Ilyet örökített egykori kutyfalvi református kántortanító dédnagyapám is a családnak. Dúr dallamát már az 1800-as évek elejéről ismerjük, Liszt Ferenc ezt a dallamot dolgozta fel a VI. rapszódia 4. témájaként.

Október. A csillagászok Skorpió havának tisztelik, régi magyar neve Mindszentek hava, de emlegetik Mag- meg Borvető havaként is.

„Aranypénzt számolgat halkan az őszi szél

vén akác lombjáról.

Csatakos a falu, komor az ég s szürke

hófelhőket ványol.

Az utcákra pincék hűvös gádorából

drága szagok kúsznak.

Érő-bor ágyában tüzesen csattanó

jókedvek alusznak.”

– írja Kísérletében Horváth István. A vénasszonyok nyara az őszi vetés ideje, a betakarításé, a szüreté.

„Vénasszony bandukol, csepűs guzsalyával

a szomszédba átal.

De félúton megáll, s unokáját nézi,

hogy az mit nem átall…

Őszirózsát szed, a legeslegszebbeket,

válogatja sorba.

Agronómus – talán valamilyen fontos

kísérlethez hordja?…

Szemben az iskola, az udvaron csivog,

nyargal a sok gyermek.

Lány a tanítónő, rájuk egyszer, – s tízszer

másfelé figyelget.

S adta huncutocska, amikor a rózsa

a palánkon áthull,

Úgy tesz mégis, mintha jaj hogy meglepődne,

s a két arcán láng gyúl…

Mosolyog az anyó, amint unokája

kísérletét látja.

Hamar tavaszivá varázsolt rózsáit

nézi megbocsátva.”

A messzi Sziklás-hegységben véraranyba mártja az ághegyeket az őszelő. 1886. szeptember 4-én tette le a fegyvert az utolsó indián lázadó törzsfőnök, az apacs Geronimo. Ezzel az őslakók évszázados szabadságharca véget ért. Az indián nyárban gyermekkorunk olvasmányainak legendás hősei üzennek melegével. A Francia-Középhegységbe novemberben érkezik Márton nyara. Hozzánk szeptember végén, október elején kopogtat be a vénasszonyok nyara. A szárazföld erős felmelegedése megszűntével, mivel a levegő nem tágul annyira, hogy felmelegedve s felfelé mozogva, helyére atlanti hideg, apró szemű esőt hozó szelek érkeznének a Kárpát-medencéig, a megrekedt hő pár napig, néha hetekig még gyümölcsöt érlel, paradicsomot pirultat, törökbúzát száraszt. A kilobbanó verőfény aztán október sarába fullad. De szőlőfürtök hamvasságában, hersenő körték mézében, őszirózsák szivárványában hagyja ránk melegét.

„Őszi levél száll a szélben.

Lomhán ballag már a nap.

Sugarai hófehéren

ökörnyállá mállanak.

Hintázik a köd a marton,

pókhálónak fátyolán.

Fejem borongva lehajtom,

s szinte kajánságnak tartom,

hogy millió búzacsíra

kacag a vén ősz torán.”

Ma Horváth Istvánt idézek megint, kedves olvasóm. Az ősz torán verse ökológiailag is pontosan fogalmaz: semmi sem vész el a természetben, csupán átalakul.

A nép által átköltött Lévay-vers így fejeződik be:

„Aradi vár, aradi vár halál bérce,

sok jó magyar vitéznek a temetője.

Viruljanak környékeden sírvirágok.

Felejthetetlen legyen az ő halálok.”

Sírvirágok tavasz rózsáivá fiatalodnak, törökbúza csutkaszárazsága búzacsírazöldbe menekül.

Kelt 2012. október 6-án, Borvető havában.

Kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán