A természet kalendáriuma (XCIII.)

Jól benne járunk március második felében.

Hajnalodik. Rövid, éles, sipító hangját hallani már a bíbicnek, a ludak vonulásneszét töri meg néha. A radnóti hőerőmű taván már vadrucák pihennek. Lassan a nádi sármány is megérkezik. A barázdabillegetők szinte naptári pontossággal e billentek a tájba. S már gólyát is látni. Délre az első citromlepkék sárga táncára ébred a kerelőszentpáli kastély egykori kertje. Csuszka hangoskodik, csilp-csalp, füzike kontráz reá. Mikor az énekesrigó is rákezdi, pillanatnyi csend hódol a minőségi zenének. De a tiszteletlen seregélyek újrakezdik. Erdei pintyek bátorodnak szólásra a Somostetőn, olykor barátka poszáta hangja hallik. Valahol Koronka felé egerészölyv látványos zuhanórepüléssel szerez zsákmányt a mező száraz füvei közül. A tragédia némasága pillanatnyi. Őszapók építik tovább vízparti fészküket a Sárvári-patak nádasában. Csaláncsúcsok árokparti tereferéje hallatszik. Mezei pacsirta éneke csendül, májvirág bomol a hangjára a Poklos-patak parti kertekben. Kakasmandikó merészkedik ki valahol Jedd fölött az erdőszélre. A martilapu is mutogatja sárga virágait a Máriássy-erdő szélén. A salátaboglárka még csak bimbózik – ilyenkor kell szedni zsenge leveleit, kitűnő öntött saláta lesz belőle. Estefelé várható a szalonkák érkezése. Nem egyedül jönnek, kakukk és a kecskefejő érkezik velük. A meggyesfalvi erdőszélen cinegék és a fakopáncsok már területet foglalnak, ők már a párválasztással vannak elfoglalva.

Szinte hihetetlen, mekkora különbség van a déli s az északi lankák között. A Cinegetetőn, a sós fürdő felé nézvést, lomha dongó odvas keltike mézére vadászik, ibolya szerénykedik cseh kucsmagomba szomszédságában. Apró pókok incselkednek egy korán ébredő gyíkkal. Vörösbegy néz le rájuk az ágról. Közép tarkaharkály rikolt, s hullámzó röpte Ernye felé ível. A gernyeszegi kastélykertben veres sipkás feketeharkály – ritka vendég – zavarja meg a zöldküllő fontoskodását.

A régeni Kerekerdő északi oldalán még hóvirág szerénykedik, somvirág kénsárgája integet az ide látszó Istenszékének. A vécsi kastélyparkban szekérkerék csikordulását hallani. De a barkázó mogyoró aranyszínű takarásában csak egy szajkó rikolt. Elégedetten röppen tova, sikerült bolondját járatni velem.

Mindezt csak elképzelem a Trébely-szőlő nyugati lejtőjén állva. Hátam mögött kél a Nap. Alattam ébred a Város.

Az Ebháton, a kert tavaszi sebzett lelkében felkékül az első kárpáti sáfrány.

Emlékeztet. A csucsai kert gyepében mezejét láttam kékségének évekkel ezelőtt. Akkor Csinszka és Ady Endre lakása szinte romokban hevert. Alig hete szellemük visszaköltözött a Goga bitorolta kastély melléképületébe. A sáfrányok pedig? Költők barátságáról mondanak furcsa meséket.

Fecskéket várunk. Az első fecskéket. Lélekfecskéket is.

Ha kora tavasszal jönnek a fecskék, nem lesz már komoly hideg.

Legyen igaza a népi regulának, kívánom. Különben is Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget. 19-én Szent József kiosztotta a madaraknak a sípokat. E nap, 1982-ben lényegült át békességbe Jékely Zoltán.

Vasárnap van,

föld-ízű szél lebeg;

tavaszodik:

mért búslakodsz, gyerek? –

– kérdezi 1937-ben a Békesség, emberek című versében –

...A kicsiségnek békesség a bére,

a nagyságnak üvöltés, vér az ára –

ezt hirdetik a süppedt, sárga házak.

A kicsiségnek békesség a bére –

vagy a vén házak tanúsága csalna?

Az idő útjából ki állna félre,

történelem elől ki mászna fára,

ha szólítaná országok hatalma?

S ki bújna el a nagy lélek-parancsra,

mely a gonoszság ellen hívja sorba?

Ki az a gyatra, ki nem áll porondra

az ellen, ki népe sírját kotorja?

Ki nem les itt a szent forradalomra? –

Tavaszodik,

föld-ízű szél lebeg;

kiáltsd belé:

Békesség, emberek!

 

Magam a Természet békességével érkeztem, s maradok. Kiváló tisztelettel: