„A tükör, amelyen át Istent látjuk, mi magunk vagyunk, az egyetemes emberi természet” – kölcsönzöm a szavakat Hippói Szent Ágostontól.
Enyedi óborok palackba zárt bölcsessége
„A tükör, amelyen át Istent látjuk, mi magunk vagyunk, az egyetemes emberi természet” – kölcsönzöm a szavakat Hippói Szent Ágostontól. Az első keresztény filozófusok egyike 430. augusztus 28-án halt meg az algériai Annában. Gondolatai máig élnek a keresztény teológiában és bölcseletben. Katolikus és protestáns irányzatok sora hivatkozott reá. Az emberi megismerésnek három fokát különböztette meg: az érzékelést (sentire), a tudományt (scientia) és a bölcsességet (sapientia). A megismerés leg-alacsonyabb fokának az érzékelést tartotta; azt állította, hogy az érzékelés a lélek részéről tevékenység, s az igazság az, hogy mi magunk csapjuk be magunkat akkor, amikor azt hisszük, hogy a dolgok a valóságban is úgy vannak, mint ahogyan az érzékek közvetítik őket. Ezért előfordulhat, hogy az ember ismereteiben sok tekintetben csalatkozik, ez azonban azt bizonyítja, hogy „ha csalatkozom, akkor vagyok”. Aki ugyanis nincs, az csalatkozni sem tud. Ezért aztán az embernek megvan a lehetősége, hogy elforduljon a jótól, és a rosszat válassza, ezért teszi a rosszat.
Az augusztusi tiszta egű éjszakák idén különösképpen kedveztek a hullócsillag-szemlélőknek.
„Legjobb, ha négy-öt tagú kis csoportot alakítunk erre a célra. Négy megfigyelő és egy jegyző alkotják majd a munkacsoportot. Megfigyelőhelynek szintén egy olyan tereppontot válasszunk, ahol idegen fények nem zavarnak s ahonnan kilátásunk is jó.
A megfigyelők sugárirányban elhelyezett székeken vagy földre terített pokrócokon helyezkednek el. Ezután felosztják maguk között az égboltot olyanformán, hogy mindenikük annak egy-egy szektorát figyeli meg. A horizonton levő tereptárgyak (tornyok, fák, kémények) kontúrjai lesznek az egyes nézők «határkövei»...
A ...jegyző veszi fel az észlelők által bediktált adatokat, a meteor színét, fényességét, kísérőjelenségeket... ”
Az idézet e sorozat bevallottan névadó atyjától, ifj. dr. Xántus Jánostól, az 1957-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent A természet kalendáriuma című természetkalauzából származik.
Képet láttam a közösségi oldalakon, ahogy néhány fiatal a fentebbi módon körbefeküdve kémleli az idei augusztusi égboltot. Úgy látszik, hogy a xántusi örökség csak-csak működik. Hogy a sentiren túl a scientia, vagy éppen a sapientia szintjén – ez már rajtu(n)k áll!
S van az augusztus végi – szeptember eleji égen is látnivalójuk a meteormegfigyelőknek. Az α-Aurigidák augusztus 28. és szeptember 5. között látogatják Földünket, a maximum éppen Egyed napjára, szeptember elsejére esik. Gyorsan lefutók ezek a maguk 66 km/s látszólagos sebességükkel, óránkénti kb. hat felvillanással.
„Mivel a Föld mindig azzal az oldalával halad előre, amelyiken éppen napkelte van – ezért a Földnek ez az oldala fogja el a legtöbb hullócsillagot. Mint ahogyan az ágyúgolyó a muslicák raján keresztülrepülve, az elülső oldalával üti el a legtöbbet, azonképpen a Föld is haladtában azon az oldalon kapja a legtöbb hullócsillagot, amelyiken éppen napkelte vagy kora reggel van. Ezért a legtöbb hullócsillagot éjfél után és napfelkelte előtt látni...” – idézi Xántus Cholnoky Jenőt. De vajon miért maradt ki a könyvből a szerző neve az idézet után?
A földrajztudós Chonoky 1905-től vezette a kolozsvári Tudományegyetem természetrajz tanszékét, s az Erdélyi Kárpát-egyesület (EKE) elnöke volt. 1919-ben menekülnie kellett Kolozsvárról. Budapesten, Teleki Pál akkori külügyminiszter mellett és felkérésére, földrajzi szakértőként a béketárgyalásokat előkészítő bizottságban dolgozott. A két földrajztudós híres „vörös térkép”-e szerint próbálták, sikertelenül, a trianoni határokat elviselhetőbbé tenni. Ez a Magyarország-térkép a világ egyik első olyan térképe, amelyen a népesség nemzetiségek szerinti eloszlását a népsűrűség figyelembevételével ábrázolta.
Hát ezért nem lehetett sem Cholnoky, sem Teleki Pál nevét kinyomtatni 1957-ben! Az idézőjelbe tett szöve-get Xántus merészségét dicséri.
Szeptember 30-án lesz 160 éve, hogy 1855-ben kinyomtatták Kriza János Vadrózsákjának első kötetét. 2005-ben, 150 év késéssel megjelent Kolozsváron a második kötet is, Olosz Katalin gondozásában.
„Lassan tisztul bennem a gondolat: úgy adni ki a népkölteményeket és szólásmódokat, oly hangejtéssel, éppen mint a nép kiejti – a virágot egész színével, illatával mutatni bé a közönségnek” – írta volt Kriza.
Nem csak a tájnyelv gyönyörűsége, a hangok és szavak zamata különleges Kriza világában; a ne engödd elvösztömet, hadd halljam éltömbe és a hasonló tömör, alárendelés nélküli formák olyan szerkesztésmód élő tanúi, amelyek az Árpád-kor előtti időkből, az ősmagyar korról vallanak. Ilyen szerkezeti elemeket ma is fellelhetünk a türk-török népek körében. Ez a különleges nyelvi hagyaték is a Vadrózsák csodájához tartozik.
A nyárfaág tutaján egyensúlyozó fattyúszerkő csupán érzékeli: túl a dombokon érik már a szőlő. Az Enyed környéki borászok tudásából kigyöngyöző nedű a kollégium alatti pincében pihenő óbor bölcsességével: megtartó erő. Bár minden érzéki csalatkozásunk is a jót tevés bölcsességének tudása felé gyöngyöződne! E palackba zárt üzenettel, maradok kiváló tisztelettel:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
