A természet kalendáriuma (CLI.)

Ha az idén májusi estéken a lenyugvó nap után kutatunk, még a teljes sötétség beállta előtt a vacsoracsillagot ragyogtatja fel a nyugati égalja.

Mikor a Mezőség titkai ébredeznek

Ha az idén májusi estéken a lenyugvó nap után kutatunk, még a teljes sötétség beállta előtt a vacsoracsillagot ragyogtatja fel a nyugati égalja. Fokozódó fényessége július közepéig szolgál rá esteli csillag nevére, majd augusztustól az égbolt napkelet oldali felére vándorol Hajnalcsillagként. A Vénuszt valamikor még két külön égitestnek vélték, Esthajnalcsillagot egyesít nevében mai tudásunk. Nyári záporos napok után gyakorta párta övezi, ritkábban koszorú: a levegőégben ilyenkor apró egyenletes eloszlású vízcseppek lebegnek, s ezek felületén a lenyugvó vagy kelő nap fénye megtörik, s hasonlóképpen a szivárvány kialakulásához, színeire bomlik.

Bár ha ilyen napok vannak, az nem jó a szőlővirágzásnak. A május 12-14-es névünnephármas – Pongrác, Szervác, Bonifác – mondókája is erre okít:

Sok bort hoz a három -ác,

ha felhőt egyiken sem látsz.

Tavasz végi est. Ahogy azt az 1890. május 13-án Nagyenyeden megszületett Makkai Sándor írta volt a Holttengerben:

...Alkonyodott akkor s a lemenő nap aranyfényében csodálatos színek ragyogtak mindenütt. Füvek, virágok, fák mintha egyszerre borultak volna tavaszi pompába, elborították szívét mámorító csodájukkal. A levegő megtelt illattal, amilyent még sohasem érzett. Százféle édes aroma olvadt össze benne, a Mezőség ismeretlen, pici virágainak százezrei egyesítették benne lelküket.

...Látszólag még a tavasz zöldjében is egyhangú a domboknak ez a tengere. A szem, ha csak felületesen fut végig rajtuk, nem különböztetheti meg a rejtőzködő virágkelyhecskék színeit, le kell hajolni, oda kell figyelni a föld egy egészen tenyérnyi foltjára, hogy egyszerre megelevenedjék..., föltűnjenek, kitüzesedjenek rajta a tündéri kelyhecskék sárga, bíbor, lila és fehér csillagai...

Ahogy fölemelte tekintetét arról a parányi foltról, amin ámulva fedezte föl a rejtőző virágsereget, körös-körül szétáradtak onnan sugarasan a színek s a legtávolibb domb oldalán is egyszerre csodamód látta ezt a szivárványos tündöklést...

...A Mezőség nappal alszik. A dombok, mint lecsukott szemhéjak, zárják el lelkét a világ elől. Az ilyen tavaszi éjszakán azonban fölpattannak ezek az alvó szemek s amit látnak, az körös-körül megelevenedik. Az ember csak távolról sejtheti, hogy milyen az, mikor a Mezőség titkai fölébrednek s élni kezdenek, mert ellenségük, az ember elaludt és nem figyeli őket...

Feleltetem rá a másik Erdélyi Helikon-os, épp e nap – 1964-ben – elhunyt barát, Tompa László sorait az 1936-ban kelt Kivirágzott egy orgonabokorból:

...a kútnál, ím, egy éjjel kivirágzott

Az orgona, s most napon ringva fénylik –

Így nyújtóznék föl, gond nélkül, az égig,

Lobogtatva száz meg száz lila lángot.

Engem is megfog ez a kedves, áldott

Varázslat, – ...

... újult szívvel szállok ismeretlen

Part felé, mint új Kolumbusz, merészen.

Szállok, friss szélben, zengő kikeletben,

Kincses hajón: a földön, mely sietve

Halad új télből újabb kikeletbe,

Zsivajból csendbe, hidegből melegbe,

... rezgő fényű, lenge

Csillagok útján biztosan lebegve,

Folyvást úton, de mégsem érve célba –

Csak átforogva tenger változáson,

Ami az élet egy-igazi célja!...

Álljunk meg pillanatra Kolumbusz Kristóf emléke előtt, ki Valladolidban 1506. május 20-án adta át lelkét az öröklétnek, 18 évvel az Újvilág (újra)felfedezése után. Ferdinánd király egy kétsoros feliratot vésetett sírkövére:

Por Castilla y por León

Nuevo Mundo, halló Colón.

Vagyis: Kasztíliának és Leónnak új világot adott Kolumbusz.

Ahogy új világlátást adott az éppen ötven évvel ezelőtt, 1965. május 13-án keltezett cikk az Astrophysical Journal Lettersben, amely az ősrobbanásban keletkezett kozmikus háttérsugárzás felfedezéséről számolt be, melynek létét George Gamow már 1948-ban megjósolta, s melynek értelmében Világunk jelenlegi szerkezete a 13,7 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanásban kódolva volt. A felfedezők, Arno Penzias és Robert Wilson 1978-ban kapták meg a Nobel-díjat.

Szeretnék

kimenni messze, a víz partjára

s a lemenő nappal szembenézve

nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve

hallgatni a halk szúnyogdongást,

meg a zsongó, csobogó vizet,

mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,

míg feljönnek a csillagok

és simogató ezüst fényüket

fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott,

azután két napig,

azután három napig,

azután mindig...

Zárva soraimat egy 18 éves fiatalember versével – az 1907. május 17-én született Erdélyi Helikon-os Dsida Jenő Szeretnék című versét Szatmáron írta volt 1925-ben –, maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2015-ben, az -ácok után rögvest