A Télapó segédje

A nyolcvanas évek gyermekvárosa számomra decembertől februárig a világ közepe volt. Biztos vagyok benne, hogy sok marosvásárhelyi emlékszik még a vár alatti dombon sorakozó karton mesefigurákra, a sosem vibráló színes égőkre, a román felfedezők alakjaival díszített repülős hintára és az állva nézhető, pár perces vetítésekre, amelyekért megérte lilára fagyasztani kezet, orrot. Mostanában mintha felnőttesebb, elegánsabb lenne a Vár sétányi tél. Törékeny fények, ünnepi dallamok szövik át a meleg italt és harapnivalót, kötött zoknit és ötletes kézművestárgyakat kínáló házikók közötti teret, kissé odébb elektromos kisvonat szunyókál, a kesztyűs kezekben ritmusra ágaskodnak a gázzal töltött léggömbök. Az egykori egyszerű varázslatot a várudvar sétányról való bejáratánál várakozó Télapó idézi fel bennem. Magas és fiatal, piros köntöse és vattaszakálla mégis igazivá teszi. Meg járműve is, a szán, ami előtt három póni – két nagyobb és egy egészen kicsi – álldogál engedelmesen. Szürke dzsekis, ősz hajú férfi indítja el a lovakat, ha akad utazó. Télapókkal már sokszor beszélgettem, de segédjeikkel egyszer sem. Talán ezért éreztem úgy, hogy őt kell megszólítanom.

– Nekem is vannak otthon lovaim, de ezek a pónik nem az enyéim, a bátosi barátom, Emil állatai. Megkért, hogy jöjjek segíteni, hát elvállaltam. Induláskor, érkezéskor meg kell fogni a lovakat, másképp nem biztonságos az egész – magyarázta a férfi, miután bemutatkozott. Marosszentannán él, és Szekeres Istvánnak hívják – tudtam meg, de az csak később villant át rajtam, mennyire beszédes az ő esetében ez a családnév. 

– Gyermekkoromban is szerettem a lovakat, bánni is tudtam velük, édesapám ugyanis fuvaros volt – kezdte történetét a Tél-apó-segéd. – Bútorokat, építkezési anyagot szállított apám itt, Marosvásárhelyen. A Bodoni utca sarkán volt egy faraktár. Szabadidőmben, amikor nem kellett iskolába menni, én is mentem vele segíteni. Évtizedek múlva egy időben magam is fuvaroztam. 

– Önnek is ez volt a szakmája?

– Nem. Amikor a katonaságból leszereltem, nem került munkahely. Végül az aszfaltozásnál alkalmaztak. Később víz-gáz szerelőként is dolgoztam. De aztán utánam jött a betegség, így abba kellett hagynom a megerőltető fizikai munkát. A hetvenes években utcai lottóárus lettem, 1992-ig árultam a Loz în plicet (borítékos sorsjegy), Pronosportot. 

– Mennyibe került akkoriban egy sorsjegy?

– Volt 3 és 6 lejes is. A kommunizmus idején az ilyesmi luxuscikknek számított, nem is vették túl sokan. Arra sem emlékszem, hogy valaki nagyobb összeget nyert volna.

– Miért jött el a lottótársaságtól?

– Nem bírtam már egész nap a lábon állást, a derekam nem engedte. Betegnyugdíjaztak. De azután is igyekeztem aktív életet élni. A gyermekkori szenvedélyemről sem mondtam le. Mindig is tartottunk otthon lovakat, azokat rendeztük a feleségemmel. 

– Mikor költöztek falura?

– 2005-ben. Akkoriban már nem nagyon lehetett a városban szekérrel közlekedni, mi pedig el sem tudtuk volna képzelni, hogy túladjunk az állatokon. Inkább a lakást adtuk el. A gyermekeink akkorra már kirepültek otthonról, nem kellett utánuk igazodni. Azóta is magunkban élünk az asszonnyal és a két pónival, Csillaggal és Bobival. Mindkettő nyolcéves. Egy póniló, ha jól gondozzák, 30–35 esztendőt is elél. Egyébként nem nagy igényűek ezek az állatok, szénát, szalmát adunk nekik, és a zöldségmaradékot is megeszik.

Kisebb társaság állt meg a szán mellett. Egy kapucnis kislányt ültettek fel a Télapó mögé, aztán egy fiatal nő is felkapaszkodott az ülésre.

– Pillanat – nézett rám beszélgetőtársam, és indult is segíteni. Megfogta a kötelet, meglapogatta az állatok hátát. A pónitrió az utazók örömére meglepő sebességgel kezdte körútját. Szekeres István a következő pillanatban vissza is tért hozzám.

– Délután 5-kor jövünk ki a lovakkal, és körülbelül fél 8-ig maradunk. Hétköznap kevés az érdeklődő, de azért mi december 23-áig mindennap itt vagyunk – magyarázta.

– Éjszakára hol tartják a pónikat? – kérdeztem.

– A nap végén mindig hazavisszük őket. A barátomnak van utánfutója, azzal szállítjuk az állatokat. Kicsit költséges, de legalább itt kikapcsolódunk egy kicsit. Ha otthon fekszem az ágyban, még betegebb leszek. Igaz, eleinte gondolkoztam, hogy elvállaljam-e. De tudtam, hogy szüksége van a barátomnak a segítségre. Ő sem magától jött, felkérték erre.

– Mennyit kell fizetni a Télapó szánján való utazásért?

– Ki mennyit gondol, mi nem szabtunk ki viteldíjat. Többnyire öt lejt szoktak adni a kliensek, de olyan is volt, aki egy lejt fizetett.

Hideg cseppek hulltak a magasból, éppen, amikor a pónik visszatértek. 

– Takarjam be őket – mondta a férfi, és meleg pokrócot simított az állatokra. A lovak lehajtott fejjel tűrték a gondoskodó érintést. A közeli bódéból újra felhangzott egy ismert dal. Fölöttünk az ég havat ígért.