2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Távoltata és az ősz

Távoltata jó ideje nem szerette a szeptembert. Azután üzent hadat az ősz első hónapjának, hogy a Magyarországon élő lánya először hozta haza nyári vakációra az ikreket. 

Távoltata jó ideje nem szerette a szeptembert. Azután üzent hadat az ősz első hónapjának, hogy a Magyarországon élő lánya először hozta haza nyári vakációra az ikreket. Több, örömtelinek semmiképpen sem nevezhető előzménye volt a három hónapos marosvásárhelyi szünidőnek, egyrészt akkoriban járt le a gyermeknevelési szabadság, másrészt lezárult a válóper, és Távoltata veje végre elköltözött a tágas, budai lakásból, amit a fiatalok a lány rokonától béreltek. 
– Hosszas huzavona után ért véget a kapcsolat, a lányomat teljesen felőrölte az az időszak – kezdte történetüket a hatvanas évei végén járó férfi. 
– Pedig nem voltak közöttük hangos jelenetek, sosem kaptak hajba, még csak nem is veszekedtek. Talán éppen ez volt a baj. A túl sok elfojtás, ki nem mondott sérelem tette tönkre a házasságukat. A lányom a kicsik születése után kezdett elhidegülni a párjától, és végül ő is vetett véget a közös életüknek. A vejem a válás kimondásáig reménykedett abban, hogy meggondolja magát, és visszatérhetnek a megszokott, érzelmi viharoktól mentes világukba. Természetesen a gyermekekhez is ragaszkodott, de belátta, hogy a két apróságnak nem tudná egyedül gondját viselni. Viszont a mai napig látogatja őket, és ha úgy adódik, egy-egy hétvégét nála is tölthetnek. Nincs előre megtervezett program, szigorú beosztás, hogy mikor ki a gyerekfelelős, elsősorban a kislányoktól függ az apás napok gyakorisága. De a nyár teljesen az enyém meg a feleségemé – mosolyodott el beszélgetőtársam. – A lányomnak a munkahelyén egy hónap szabadság jár, azt rendszerint a tavaszi és őszi szünidőkre tartogatja, júniusban legfeljebb két hetet vesz ki. Ő szokta elhozni autóval az unokákat, és pár napig itthon is marad velük, kirándulni viszi őket, Szovátát és Ratosnyát például sosem hagyják ki. Amikor aztán elmegy, elkezdődik a mamás-tatás mesevilág.
– Milyen volt az első ilyen együttlét? Nem sírtak a kicsik az édesanyjuk után? – szóltam közbe.
– Rebeka az érzékenyebb, ő megszeppent egy kicsit, amikor az „anyuautó” eltűnt a szeme elől. De a feleségem résen volt, gyorsan ölbe vette, megvigasztalta. Tündi viszont kifejezetten feldobódott az új helyzettől, percekig torkaszakadtából énekelve ugrált az ágyon, alig tudtuk lecsillapítani. 
– Hány évesek voltak akkoriban a lányok?
– Alig múltak háromévesek. Azon az őszön kezdték az óvodát, augusztus végén jött is utánuk az édesanyjuk, hogy le ne maradjanak a beszoktatási időszakról. Már akkor nehéz szívvel indultak vissza, mert – amint azt egyszer Tündi megfogalmazta – a nálunk töltött idő számukra igazi „hercegnőség” volt. Nem tagadom, „becsületesen” elkényeztettük őket. Reggelente a feleségem ágyba vitte nekik a kakaót és a vajas kenyeret, mosakodás, öltözködés után pedig mindketten a karomba csimpaszkodtak, és irány a játszótér. Ebédig ott szórakoztunk, hintáztattam, csúszdáztattam őket, még libikókáztam is velük. Miután hazamentünk, belakmároztunk a mama háromfogásos menüjéből, ami mindig valami meglepetésfinomsággal, palacsintával, pudinggal, süteménnyel zárult. Délután kicsit lepihentünk, a feleségem mesét olvasott a lányoknak, vagy éppenséggel megnéztünk velük egy-két rajzfilmet a számítógépen. Estefele, amikor már nem volt akkora hőség, mindig négyesben indultunk „portyázni” a Somostetőre vagy a Víkendtelepre. Időnként, persze, felborítottuk a megszokott rendet, és az egész napot a közeli erdőben töltöttük. Fiatal koromban nagy természetjáró voltam, és ezeken az együttléteken végre volt kinek mesélni az akkori élményeimről. Minden bogár, madárhang, fafajta érdekelte a kicsiket, már az első nyaralásukon sem fogytak ki a kérdésekből. Sokkal türelmesebben magyaráztam nekik, mint annak idején a lányomnak. Akkoriban, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években ott volt a gyár, az egész napos hajtás, nem igazán jutott időm rá, legalábbis közelről sem annyi, mint az unokákra.
– Ők most hány évesek?
– Idén kezdték a harmadik osztályt. Náluk már szeptember elején megkezdődik a tanítás, most éppen 3-ára esett a becsengetés napja. A korábbi években Tünde volt a ragaszkodóbb, ezúttal Rebi vált meg nehezebben tőlünk. Megölelt, és azt suttogta: mindennap gondolni fogok rád egy kicsit, Távoltata.
– A névadás melyiküktől származott?
– Ez máig nem derült ki. Az első közös nyarunkon még csak tatának szólítottak, aztán amikor egy év múlva visszajöttek, egyből Távoltata lettem. Gondolom, így emlegethettek otthon, hogy meg tudjanak különböztetni a budapesti nagytatától. Mivel a vejem édesanyja már nem él, csak egy nagymamájuk van, így a feleségem megmaradt „mamának”.
– Az elmúlt években nem gondolt arra a lánya, hogy hazaköltözzenek?
– Neki már középiskolásként mehetnékje volt az országból, meg sem lepődtünk, amikor bejelentette, hogy az érettségi után Budapesten folytatja a tanulmányait. A volt férjét is ott ismerte meg, akkoriban egy cégnél dolgoztak. Az unokáimat pedig ezer szál köti Budapesthez, ők abba a világba születtek bele. Azt hiszem, éppen azért ennyire varázslatosak nekik a marosvásárhelyi nyarak. Itt megszűnik az egész évi pörgés, béke, nyugalom veszi őket körül. Csak nekünk nehéz megszokni a hiányukat, amikor nyár végén visszamennek. 
– Hogyan tartják a kapcsolatot szeptembertől júniusig?
– Hetente beszélünk telefonon, interneten pedig még gyakrabban üzengetünk egymásnak. Pár héttel ezelőtt, mielőtt az „anyuautó” értük jött volna, árvácskapalántákat ültettünk az erkélyre. Amikor majd kinyílnak a virágok, virtuális „csomagolásban”, fotóként elküldöm nekik valamennyit. Előre élvezem, mekkora lesz az öröm.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató