Távol-Kelet emberközelben

Jó évtizeddel ezelőtt, amikor szintén szülővárosában, Marosvásárhelyen állította ki fotóit a több mint harminc éve Németországban élő Iszlai-Seiler Éva, maga is arról vallott egy interjúban, és képei is azt tükrözték, hogy hosszú időre India szépsége és egzotikuma nyűgözte le. Az augusztus végén, szeptember első felében népes közönséget vonzó mostani kiállítása azt tanúsította a Bernády Házban, hogy mély hatással volt rá a Távol-Kelet varázsa is. Pontosabban az ezerarcú, sokszínű Kína kínálta élményvilág. Amiből, nyilván bármennyire is szeretné a fotós utazó, teljességet nem tud felmutatni, hiszen múlt és jelen olyan gazdagon és összetetten fonódik ott egybe, hogy mindig úgy érezheti, csak ízelítőt adhat az érdeklődőknek. De milyen ízelítőt! Érdekeset, változatosat, másokat is utazásra csábítót, a Kínára jellemző egzotikus tarkaságban. Szinte mindenkiben él valamilyen Kína-kép, a film, a tévé, az internet gyakran érzékelteti, mi történik, milyen az élet arrafelé, mégis joggal vélhetjük, hogy csak felszínes, amit erről a hatalmas és erős országról tudunk, az a különleges természeti adottságokkal megáldott föld, az a nagy múltú és erős jelenű nép számos titkot tartogathat még számunkra. Egy mégoly gonddal válogatott képanyag is, mint az Iszlai Éváé, csupán felvillanthat egy keveset mindabból, ami kínai sajátosság és a tipikus élethelyzeteken túl a rejtőzködő vagy a nyilvánosságot kerülő valóságból is sejtethet valamit. A szociofotó híveként elsősorban az emberekre koncentrált, ezt már a tárlat címében – Távol-Kelet emberközelben – jelezte, így a tradíciókról, a hagyományos és a folytonosan megújuló életformáról, társadalmi jelenségekről, sajátos szokásokról is szólhatott, de közben Kína megannyi tájbeli és építészeti csodájára is kitérhetett. Az európai fotóművész persze kellően körültekintő, nemigen fényképezett olyan helyen, ami kényelmetlen lehet az ottani hatalom számára, nem akar politizálni, inkább a kuriózumot, az élet derűsebb oldalát mutatja fel, de itt-ott némi iróniát megenged magának. A kalitkába zárt madarak szimbolikus fotójának például a Kínai szabadság címet adta. Egészében azonban a kiállításon az dominál, ami szép és híres Kínában, a különleges hegyek, vizek, pagodák, a felhőkarcolós metropoliszok és a nagy fal a maga kihívásaival, a dzsunkák univerzuma, a viseletek színpompája, a piaci árusok vitalitása, az ének és tánc jelképteli egyvelege. És az arcok? Iszlai-Seiler Éva sok arcot megörökített, karakteresen egyénített és kollektív jegyeket is kirajzoló, kifejező, jó portrékat láthattunk a kiállításon. Vannak felszabadultan nevető, vidám emberek és egykedvű, komor, révedező tekintetű, megfáradt egyének, csoportok is a kínai látogatásán fotózott gyűjteményében. Melyik jellemzőbb a távol-keleti mindennapokra? A járdaszélen ejtőző nyugdíjas férfiak galerije vagy a mifelénk is otthonos utcai öltözékben, kifejezéstelen arccal egymással táncoló nők vegyes korosztályú csoportja? Nem tudhatom, de telitalálat mindkét felvétel. Kik ők? Valakik a milliárdból, akik egy adott pillanatban megragadták a romániai Erdélyből kisebbségiként Németországba emigrált fotós figyelmét. És az ottani kisebbségiek? A világmédia némelykor róluk is szót ejt, nem azért, mert túlzottan boldogan élnének. A fotós közülük is találkozott néhánnyal élményszerző útján. Sanghajban a 420 méter magas Jin Mao toronyban látta őket viseletük teljes pompájában. Különös, de ők azok, akik a legfelhőtlenebbül mosolyognak. Ebből semmilyen messzebbmenő következtetést nem kell levonni. A tárlat viszont egyértelműen azt sugallja, milyen jó lenne a fotós nyomán személyesen is felfedezni valamennyit abból az ismeretlenül is ismerősnek vélt keleti birodalomból.