Csütörtöki kimenő
Csak hogy rögzítsük a dolgot: néhány napig nyár volt. Tomboló nyár április derekán. És azt is szögezzük le már most, a legelején, hogy fogalmam sincs, mi volt tavaly ilyenkor. Mármint az időjárás viszonylatában. Abban szinte bizonyos vagyok – ezzel szemben – , hogy a föld légköre kevésbé volt felmelegedve, ugyanis a bolygó élhetőségi rátái jobbak voltak, mint manapság. Tehát az emberi tevékenység azóta is folyamatosan ront és javít rajtunk, körülményeinken.
Ma városunk légköre sokkal tisztább, mint harminc éve, ugyanis alig van olyan termelő üzem, amely szennyezné füstjével, bár a minap hazatérőben Gyuláról, láttam, hogy a kombinát kéménye vígan ontotta füstjét, amely felfelé szállt, szél sem cibálta, mintha jelezni kívánta volna, hogy habemus papam, van még valami ipar a fulban, azaz a dolgok azért távolról sem állnak olyan egyértelmű fényességben.
Aztán az ipar kapcsán arról beszéltünk, hogy ma már sokkal kevesebb embernek kell felkelnie reggel négykor az iparvidékek vonzáskörzetében, hogy elérje a hajnali négyórás ócska vonatot. Amellyel aztán megérkezik munkahelyére, és ott gépek közé vettetik. Termel. Persze az efféle korai kelés egyáltalán nem bíztat azzal, hogy az illető gyári munkás (nő vagy férfi) aranyat lel, annál inkább lelnek a munkában meghajszolt ingázó emberben a doktorok betegséget, kórt, fekélyt, testi és főleg lelki sérülést. A közmondás már a tavaly ilyenkor sem volt igaz.
Tavaly ilyenkor szinte bizonyos, hogy kevesebb levél volt a fákon. A gyümölcsfák – a mi vidékünkön – már elvirágoztak. A korán jött nyári hőhullámban minden felgyorsult. Felgyorsult a lélegzet, a vér áramlása, a remény, hogy hamarosan véget ér a tanév, a vakációból máris kaptunk egy kis ízelítőt, a férfiakra felkúszott a rövidnadrág, amely a mostani, a tavalyi divat szerint is térdig ér, a nőkön szoknya libben, melynek hossza ma már nem generációs függvény vagy erkölcsi/tanbetyári vitaindító.
Tavaly ilyenkor sajnos ugyanez a háború zajlott a közelünkben, igaz, kevésbé ijesztgettek gátlástalan politikusok azzal, hogy nálunk is azzá lehet a nemzetközi erőviszonyok felborulása nyomán a világ. A tavaly ilyenkor az ukrán erők sokkal inkább bíztak a győzelemben. És jobb volt a harcolók morálja, bár akkor is sokan választották a menekülést, mint a besorozást. Többen éltek, valószínűleg többen szültek/születtek, voltak még ép kórházak és lakások, élő orvosok és ápolók. Gyerekek az iskolában.
Tavaly ilyenkor több gyerek volt egy-egy osztályban, mármint nemzetiségi viszonylatban. Nem ismerem a statisztikai adatokat, de bízom abban, hogy az idén is indulnak nulladik és első osztályok... magyarul.
A tavaly ilyenkor talán már szervezték azt az októberi fesztivált Izraelben, amely a túszszedésbe és véres öldöklésbe torkollott. Akkor még senki sem sejtette, hogy a terror ilyen kegyetlen lesz, bár mindenki tisztában volt azzal, hogy az elszánt martalócok és vakondjáratokat fúrók részéről kegyelemre aligha számíthatnak. A béke, bármilyen törékeny volt, hosszabb életűnek tűnt. A tavaly tévedtünk, tévedtek. Az idén, remélhetőleg, nem.
A tavaly ilyenkor az a lugosi fiatal tornász még bízott abban, hogy bekerül a nemzeti keretbe, és az edző ugyanolyan soviniszta volt, mint ma. Valószínűleg már akkor ki akarta tudni a nemzetidegeneket a csapatból. Mert a tavaly ugyanazok gyűlölködtek, uszítottak, mint az idén. Errefelé az évek átlaga állandó, csupán az intenzitás váltakozó. Ahogyan a politika gyeplői szorosabban vagy lazábban húzogattatnak. A tavaly ilyenkor még nem volt választási év. Bezzeg most tobzódik.
A tavaly ilyenkor és az idén sem akadt egyetlen olyan muszlim ország, mely felemelte volna szavát, elítélte, megfékezte volna a keblén hizlalt terrorlegényeket. Nem kockáztatnak.
