Társválasztás

Az emberek 90-95%-a legalább egyszer megházasodik élete folyamán, ami azt támasztja alá, hogy a házasság szükségszerű az embernek a boldogsága, testi-lelki jólléte, személyiségfejlődése, önkibontakoztatása szempontjából.

Fotó: Iszlai Anna

Nagy próbatétele az emberiségnek a szerelem.
De a házasság még nehezebb próbatétel,
hiszen az a legérvényesebb próbája
a szerelemnek is.
Pedig a regényeket ott már be szokás fejezni,
amikor két fiatal találkozott, s egy ágba fonta az életét.
(Fekete Gyula: A fiatalasszony)
Az emberek 90-95%-a legalább egyszer megházasodik élete folyamán, ami azt támasztja alá, hogy a házasság szükségszerű az embernek a boldogsága, testi-lelki jólléte, személyiségfejlődése, önkibontakoztatása szempontjából. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Életünk fordulópontjai (2012) elnevezésű kutatási adatai szerint a házasság ma is a legnépszerűbb életforma, az 50 év alatti válaszadók egyértelműen a házasságot javasolják követendőnek a fiatalok számára. 2001 és 2009 között csak kismértékben nőtt azon személyek száma, akik az élettársi kapcsolatot hosszú távon is jobbnak gondolják, mint a házasságkötést.
A házastársi kapcsolat fontosságát támasztja alá Szél (2008), aki arra a következtetésre jutott, hogy az egyedül élők a párkapcsolatot hiányolják a leginkább, a házasságban élők pedig ennek tudják be a sikerüket.
Bánlaky (2001) szerint a párválasztásban fontos szerepe van a társadalmi státusnak, a szellemi-kulturális tényezőnek, az értékvilágnak. Azonban úgy tűnik, hogy a párkapcsolat létrejötte alapvetően érzelmi indíttatású, amelynek többféle tartalma van: szexuális vonzás (esztétikai szempont – „tetszik nekem”, biológiai késztetés – „megőrülök az illatától”, mentális motívum – „olyan biztonságban érzem magam mellette” stb.), megbecsülés (vonatkozhat értékekre – „olyan jó, becsületes ember”, készségekre és képességekre – „ügyesebb, okosabb, mint mások”, tulajdonságra és jellemvonásra – „mindig határozott”), bizalom (a „számíthatok rá” érzése). A szimmetrikus kapcsolatban a párt ugyanolyan jellegű és hasonló intenzitású érzelmek kötik össze.
Hasonlóság-hipotézisek
Napier (2000) szerint a hasonlóság az ismerősség, az otthonosság érzését adja, biztonságot jelent, fokozza az önfeltárást.
A párválasztási motívumok főként szociológiai vizsgálatai a hasonlóságra épülő párválasztást hangsúlyozzák. Az emberek többsége olyan párt választ, aki hasonló szociális státus, anyagi helyzet, foglalkozás, műveltség, érdeklődési, társasági kör szempontjából. Kiemelt jelentőségű a kultúra, az alapvető személyiségjegyek, a házasság céljairól való gondolkodás, a származási családban betöltött szerep hasonlósága. László és Faragó (1979) a személyek közötti vonzalomról szóló átfogó tanulmányában az attitűd, az énkép/önértékelés (ön-becsülés) hasonlóságára, az értékelési, véleményformálási dimenziók kolinearitására, a hasonló személyi felépítésre, a személyiség, a vallás, az etnikai hovatartozás hasonlóságára hívja fel a figyelmet, sőt, kiemeli a téri közelséget, valamint a pár vezetéknév kezdőbetűinek közelségét, mely érdekes módon szintén összefüggést mutat a társválasztással.
Láthatjuk, hogy számtalan területen lehet meghatározó a hasonlóság a párválasztás szempontjából, azonban az egyes tényezők kiemelt szerepe minden esetben az adott pár értékrendjének, irányultságának függvénye.
Komplementaritás-feltevések
„Az ellentétek vonzzák egymást” – mondjuk a hétköznapi beszéd szintjén, főként, amikor szembetűnően eltérő tulajdonságokkal rendelkező párról alkotunk véleményt.
A vonzalom feltételeként jelentkező „ellentéteket” a komplementaritás-elméletek magyarázzák, amikor a párválasztást kiegészítő (gyakran tudattalan) szükségletek motiválják. László és Faragó (1979) elsőként a komplementer, azaz kiegészítő személyiségszükségletek hipotéziséről tájékoztat, amikor egymást kiegészítő személyiségtulajdonságokkal rendelkező egyének között alakul ki vonzalom (pl. kezdeményező – elfogadó, passzív – aktív). A szerzőpáros ismerteti a kompenzáló személyiségzavar hipotézisét, mely elnevezést a dinamikus lélektan képviselői dolgozták ki, és arra utal, hogy a lelki önszabályozás megszilárdításában az interakciós partnernek kitüntetett szerepe van. A kompenzáló személyiségzavar elmélete nem csak beteg egyének kötődésére vonatkozik, bármely egészségesnek tekinthető egyén társválasztására érvényes lehet.
Témajavaslataikat, kérdéseiket, a témához kapcsolódó gondolataikat a kovacsrekarozalia@yahoo.com címre küldjék el, kiemelve azokat a mondatokat, melyek névvel vagy név nélkül a Népújságban is megjelenhetnek. Az internetet nem használó olvasók a Népújság szerkesztőségébe juttassák el kérdéseiket, gondolataikat. Különösen örülnék a személyes történeteknek, melyek gazdagíthatják más házaspárok, családok életét.
Dr. Kovács Réka Rozália
pszichológus, pár- és családterapeuta