Csípőre tett kézzel áll a pocakos tányérsapkás, füle mögött lecsorog a verejték. Kegyetlenül süt a szemébe a déli nap sugára, de nem húzza a fejfedőt a tarkójáról a szemébe, ő sem tudja miért, így szokta meg. Mélyeket zihál a száraz levegőbe, hasán ütemesen nő és csökken a rengő bőrét babakék ingének gombjai között kivillantó rombusz – mintha a legrosszabb formában lévő Piedone borotvált, népművészeti agyagedénypózba meredő karikatúrája lenne. A távolban, az iskola betonkerítése fölött vastag rétegekben áll a délibáb, az aranyszínűen rezgő mezők gőzölögnek a forróságban. Időnként porpamacs száll a vaskapu fölé, a későn érkezők szekereinek égi nyomaként. Áll a pocakos tányérsapkás, és néha az asztalra, majd az asztal mögött vele egy sorban állókra tekint. Időtlen idők óta megy a szövegelés, mindenki hosszú strófákat zengedez a kezében tartott, félregépelten nyomtatott papírlapokról. Szavaikat elnyeli az oráni hőség, csak mondatfoszlányok hallatszanak, a beszédbluttyogás eléri a fülét, de az agyáig már nem jut el. Úgy unja, mint tudjuk, hogy ki a kiét, pedig ő is soron következik, de nem jutott még oda – ketten készülnek még a díszbeszéddel: a jegyző és az alpolgármester. Az igazgatónő kezdte, aki az iskola fontosságáról szónokolt, az örök tanév szépségeiről fecsegett, mint egy szószátyár kismadár, vadsárgára rittyentett hajjal, két számmal nagyobb ünnepi cipőben, amelynek tűsarkai belesüppedtek a homokos talajba. Őt követte az aligazgató, aki ugyanezeket mondta el, csak másképp, de az is lehet, hogy ugyanúgy. A pap a felebaráti szeretet fontosságát, a gyönyörű iskoláskorban kezdődő, örökké tartó barátságok lényegi elemeit ecsetelte
harminchét percen keresztül tartó példabeszédében, amelyben sikkesen vett vadászkanyarokkal kerülte ki az eredetiség minden foszlányát. A polgármester a községi beruházásokat ismertette a hallgatósággal, nagy hangsúlyt fektetve arra az uniós projektre, amelynek köszönhetően sikerült felújítani az intézmény egyetlen illemhelyét: új lakkréteggel fedték le az udvar végében álló pottyantóst, mellette a bukszusokat szépen formára nyírták. Hatalmas, szűnni nem akaró taps közepette lépett a használt europalettekből összeácsolt emelvényre helyezett asztalhoz az ünnepség magas rangú résztvevője: a politikus, valójában valami harmadrendű államtitkár-helyettes egy kitérdekel-minisztériumból, amely a haza tiszteletének, szolgálatának és védelmének mindennél kiemelkedőbb fontosságú eszményét és gyakorlatát hirdette a pátosz arclemosójában folyamatosan megforgatott szemeivel, és égre emelt tekintettel olyan szavakat zengedezett, mint szent, ősi, választás és nem eladó.
Utána következett még a jegyző és az alpolgármester, és csak utána ő, a jól megérdemelt, előre hozott zsíros nyugdíj előtt egy évvel a községbe került séfdéposzt. Főrendőri izzadságban pillangót úszó szemgolyókkal szemelgette a kezében tartott, ritkácskán megzizzenő légtömeg által enyhe szaharai fuvallatokkal megrezegtetett papírlapot. Mindent, amit előző este, hosszas szellemi vajúdást követően odavetett, már elmondtak az előtte lévők, és kettő közülük még szóhoz sem jutott. De valahogy ő is sorra került. Szenvtelen kappanhangon, a rendőrségi szóvivők neurotikus stílusát majmolva, aránylag kevés hibát és beledadogást vétve olvasta fel a lelki és törvényi balzsamot tartalmazó szöveget, fejét a hét ánégyes oldalból egyszer sem emelte ki. A sovány tapsot követően mégis felpillantott az asztal fölé, a vastagon rezgő délibáb alatt magasodó betonkerítés alá. Ott álltak még mindannyian. Ott álltak a szülők, ki büszkén, ki félig részegen. Ott álltak a nagyszülők, térdük meg-megroggyant a napfény súlya alatt. És ott álltak ők, a nap főszereplői, a holnap hősei, a világ megmentői: a gyerekek. Vastag posztóegyenruhában, kis hátukat meggörbítő hatalmas táskáikkal, a katatónia, a letargia és a napszúrás közötti állapotban, ott álltak bágyadt végtagokkal, szótlanul és meredten, tán az atyai vagy aligazgatói pofozkodástól rettegve, ott, a hőségben, mert az iskola udvarán egykor álló fákat kéz alatt eladta az önkormányzat, pad pedig nincsen, pedig megnyerték a pályázatot, de nem jött el a kivitelező.
A reggeli kezdettel meghirdetett ünnepség végén, valamikor délben, kora délután hazamehettek végre. A zsúron maradtak a szónokok, a szervezők, az elöljárók és a farizeusok, akik disznótoros pálinkaillatban böffentgetve, boldogan nyugtázták, hogy milyen jó, hogy minden úgy van most is, mint régen.
És mindig úgy is marad.
