Mi is csináltunk hülyeséget, nem is egyet. Persze, mindenki azzal van el, hogy az ő osztálya volt a világon a legeslegrosszabb, hogy a pokolbéli ördögfiókák hozzájuk jártak volna tökéletesítő mesterkurzusra, de az tény, hogy azt a nyolcadikos művészetis osztályt, amelynek tagja voltam, egyetlenegy tanár sem vállalta el: mert mi tényleg olyan ebadták voltunk, hogy egy évig osztályfőnök nélkül maradtunk. Az, hogy gördeszkával közlekedtünk a tanári lépcsőn, ahol a diákoknak még gyalog sem volt szabad, hogy a térkép mögé rejtett kazettofonnal vettük fel, hogy milyen szemétségeket műveltünk le földrajzórán, vagy hogy az egyik tanárnőnek a nem induló, és ezért általunk betolandó autóját otthagytuk két sáv közepén, a legnagyobb dugóban a Lenin utcában, s azután kereket oldottunk, még semmiség a többihez képest – például ahhoz, amikor egy vasszék zuhant merő véletlenségből az amfiteátrum üvegablakán keresztül az iskola legfelső emeletéről a járdára. A sors fintora, hogy ez a katasztrofális osztály nem hülyegyerekekből állt, inkább egzaltált, hiperérzékeny, a diktatúra után hirtelen reászakadt szabadsággal kezdeni mit nem tudó, általában véve rendezett háttérből érkező, de családi traumákban sem szegény tinikből, akik a bennük dúló dühöt egyrészt az említett bunkóságok tárházában, másrészt a szaktantárgyak átlagon felüli teljesítésében élte ki. Annyira jók voltunk képző és zene szakon egyaránt, hogy egyszerűen nem rúghattak ki: annak az osztálynak szinte mindegyik egykori diákja a szakmán belül vagy azzal érintkezésben maradt, és nagyon sokan közülük a hazai és nemzetközi művészeti élet elismert alkotóivá váltak.
Szóval, ilyen háttérrel szemlélve is teljességgel elfogadhatatlan az, amiről napjainkban egyre gyakrabban szólnak a híradások és főként az, ami nemrég az egyik marosvásárhelyi iskolában történt. A diákok közötti bullying a legótvarabb viselkedésformák közé tartozik, ezt csak az fejeli meg, amikor a diák a saját tanárát bántalmazza. És most az is megtörtént, amit szinte elképzelhetetlennek tartottunk: az eredménytelen osztályfőnöki, igazgatói, majd rendőri fellépést követően a szóban forgó diák a saját anyja jelenlétében tért vissza az iskolába, ahol a kedves szülő szeme láttára a folyosón verte meg saját osztályfőnökét. Feltehetnénk ilyen, teljesen fölösleges kérdéseket, hogy milyen családi mintát kapott ez a kölyök? Nem tesszük, mert a minta ott volt vele együtt. Vagy hogy annak idején, a körmöspálcás korszakban miért volt az ilyesmi abszolút elképzelhetetlen? Nem tesszük, mert egyrészt az sem volt adekvát pedagógusi módszer, másrészt mert társadalomtudományi esszével járna együtt. Így csak azt a kérdést tesszük fel, hogy ha valaki ekkora pöcsnek képzeli magát a saját iskolájában a nyolcadikos fejével, mekkora hólyagként fog viselkedni mindenkivel felnőttkorára? És mit örökít majd tovább?
