Minden embernek vannak ún. reggeli ismerősei. Olyan egyének, egyedek, személyek sőt személyiségek, akikkel a rendszeres reggeli térben haladás nyomán találkozik az illető (vagy illetlen).
Minden embernek vannak ún. reggeli ismerősei. Olyan egyének, egyedek, személyek sőt személyiségek, akikkel a rendszeres reggeli térben haladás nyomán találkozik az illető (vagy illetlen). Ekkor még egészen biztos, hogy haladó, csak később válik a szokott reakcióssá, amikor már felébredt és mindenre – úgy érzi, hogy mindenre – reagálnia kell. Fúrásra-faragásra, szólásra, megszólásra.
De még egyelőre a reggeli ismeretségeknél tartunk. Ezek úgy jönnek, előfordulnak, nincs semmi megrendezettség a találkozásokban. Eleinte nem is kell köszönni, hiszen csak egy járókelő, akivel egy irányba tartunk, ugyanazon a buszon, vonaton, metrószerelvényen ül, szemben veled. Vagy éppen az ellenkező irányba igyekszik, kolbászol, csámpázik. Neki ott van dolga, ahonnan te jössz. És csodálkozol, ugyan miféle munkahely van arrafelé, ahol a te lakóteleped letelepedett. A jobb emberek még ilyenkor fordulnak a másik oldalukra. Mert az emberek sok-, sőt többoldalúak. Mint a fejlett szocializmus.
Aztán a találkozások bizonyos rendszerességgel, amelyeknek gyakorisági mutatóit nem tudod kiszámítani – de azért titokban számítasz rá, magadban fogadásokat kötsz, vagy fogadalmat teszel, hogyha találkozol vele/velük három egymás követő napon hétfő és péntek között – akkor leszoksz a délelőtti kávéivásról, nem eszel több fehér kenyeret, csak egészséges bifidusz eszemszisz/iszomsziszt fogyasztasz, fogyókúrázni fogsz, naponta harminc kilométert gyalogolsz kézállásban, és más ilyen teljesíthetetlen fogadalmakkal cukkolod elfáradt polgárelmédet –, szóval a találkozások ismétlődnek, és hétköznapjaiddá szervesülnek. Olykor már biccentesz, sőt akár el is mosolyodsz, pedig úgy találtad a nap hátralevő részében, hogy a pókerarc jobban illik hozzád, bár fogalmad sincs, hogy hogyan játsszák a pókert és mik a szabályai. (Tanítottak rá, próbáltak becsalni a pókerezők nemzetközi blöffszövetségébe, de te sokkal hamarabb ráébredtél, mint ravasz tanítóid, hogy végtelenül és végletesen tehetségtelen vagy, akárcsak az elemi matematika terén kifejtett egykori munkásságod alapján szomorúan fejcsóválva engedtek át az ötödikbe jóságos tanítóid. Ja igen, és a pókeres filmeket nem érted és unod, akácsak a pókembereseket, de az utóbbit csak úgy megjegyzem a rím és ritmus kedvéért.)
Réges-régen, mikor P.-vel egy földrészen, egy iskolába jártunk, visszafelé szólva magyaráztam valamit P-nek, beleszaladtam dr. prof. docens, akad. Atyaisten előreugró hasfalába, leteremtett az édes anyaföldig, ráadásul aznap bezúgtam bioszból. Ekkor kitaláltuk, hogy ha nem megyünk át a túlsó járdára, amint feltűnik a Hunyadi János és Bethlen Gábor sarkán dr. prof. doc. akad., akkor aznap balszerencsénk óriásira dagad. A magánhasználatra gyártott babona simán bejött. Bár utóbb személyesen is ismeretséget kötöttünk – más körülmények és égbolt alatt –, soha nem mondtam el neki tanulóifjúságom e tartós hiedelmét.
Míg dolgoztam, úgy értem, állami alkalmazott voltam, és bejártam kenyéradó gazdám gazdag tárházába az Egyetem utcából, a Klastrom utcából, a November 7. negyedből vagy más lakótársulásból, már szert tettem óhatatlan ilyen találkozások nyomán született ismeretségekre. Akadtak persze olyanok, akikhez soha nem szóltam, nem adódott rá alkalom, mód, ürügy és kihívás. Más esetben a sors intézte úgy, hogy egymás mellé kerültünk egy nemszeretem tanfolyamon, összefutottunk egy prágai sörözőben, a vonaton egy fülkében utaztunk a Fekete-tengerig. Más tengerek felkeresése csak azután valósult meg, midőn az éppen 40 évig uralkodó rendszer pofára esett, megbukott, avagy felszállt a helikopter a KB tetéjéről, és utasai belefutottak véletlenül egy kaszárnyaudvaron felállított kivégzőosztag golyóiba. (Ritkán, de előfordul, hogy az álmok nem hazudnak.)
Vele és feleségével (şi soţia sa Elena) teljesen hivatalosan találkoztam. Ámbátor elég egyoldalúra sikeredett. Minket hivatalból kirendelt a nemzeti tömegizgató szerv az iskolából, egyetemről és a munkahelyről, ott ácsingóztunk naphosszat tapsikolni nem vágyó dupla tenyérrel, Ő és Ő (hímnem és nő-imitátor) a nyitott csajkában elhúzott előttünk, mi integettünk, ő gépiesen mozgatta mindenüvé elérő kezét, és talán nem is emlékezett reánk. Ezzel szemben mi – sajnos -még nagyon sokáig. És egyetlen könnycseppet sem ejtettünk értük, midőn a golyók csak úgy röpültek feléjük.
Csupán magunkat sajnáltuk, és ezer más elszalasztott találkozást.
