Szövetség

Róza néni sokáig haragudott a világra. Páréves ismeretségünk alatt egyszer sem láttam felhőtlennek  szürke tincsek mögé rejtőző tekintetét. Leginkább a hangok bosszantották, a kora reggeli és még inkább a déli diákzsivaj, a játszótéri órák magasabb emeletekre is felhangzó önfeledtsége, a kutyasétáltatók esti összejövetelei. Csak a virágai között nyugodott meg. A tömbház betonfala elé parányi botanikus kertet álmodott, és naphosszat hajladozott a halvány rózsaszirmok, pazar hortenziagömbök, égbe nyúló kardvirágok között: öntözött, gyomlált, titokban beszélgetett is szépséges pártfogoltjaival. Dolga végeztével a bejárati ajtó melletti padra telepedett. Lehunyt szemmel pihent, és várakozott. Ismerős léptekre fülelt. Ha esedékes volt a nyugdíj, akkor a postást, máskor, a tömbházajtóra kiragasztott felhívásnak megfelelően a víz- vagy villanyóra-leolvasó érkezését leste, de a ráérősebb szomszédasszonyokkal is beérte. Jólesett panaszkodni, ha volt kinek – életről, időjárásról, legfőképpen pedig a mindennél elviselhetetlenebb zajról. A rövid – mindig a másik fél szabadkozásával és távozásával záruló – társalgás után úgy érezte, mintha mázsás súlyok estek volna ki a kopott háziruha zsebéből. Másnap aztán újra visszakerült belé valamennyi: minden méreg, szomorúság.

Valamikor áprilisban tűnt fel, hogy régóta nem láttam. A téli hónapokban aludt a virágoskert, olyankor ő is behúzódott a porcelán táncosnőkkel belakott, mozdulatlan garzonba, így hiánya akkoriban még nem volt érzékelhető. Pedig, mint utólag megtudtam, már akkor elutazott. Azt mondták, beteg, külföldön van kezelésen, a lányánál. Kertjét a harmadik emeleti szomszéd gondjaira bízta. Június elején aztán hazaérkezett. Kezdetben nem volt szembetűnő a változás, egy idő múlva azonban lehetetlen volt nem észrevenni. Róza néni sok száz kilométerre az otthonától mosolyogni tanult. Virágait ugyanolyan szenvedéllyel gondozta, mint régebben, de most már nemcsak őket tüntette ki a figyelmével. Panaszkodás helyett meghallgatott, fenyegetés helyett simogatott a tekintetével. Szavaiból is eltűntek az árnyak. 

– Amikor eljöttek utánam Bíborkáék, a nevelt lányom, és a férje, már nagyon rosszul voltam – ismerte be beszélgetésünk elején. – Éjszakákat virrasztottam át, napközben sem találtam a helyem. Egyfolytában féltem. Az volt az érzésem, hogy valaki minden lépésemet követi. Ha valaki megkérdezte volna, hogy néz ki az üldözőm, nem tudtam volna körülírni. Talán ez volt az egészben a legijesztőbb. Mégsem akartam itthagyni az otthonom. Aztán valahogy mégis rávettek a fiatalok. Bíborkáék egy németországi kisvárosban élnek. Csodálatos vidék. Az elején szokatlan volt, de aztán úgy éreztem ott magam, mintha újjászülettem volna. A vejem hordozott kocsival az orvoshoz. Kiderült, hogy súlyos idegproblémám van... Most már sokkal jobban vagyok.

– Mesélne egy kicsit a nevelt lányáról? – kértem.

– Ő egy tündér... De nem volt mindig ilyen felhőtlen a viszonyunk. Bíborka édesanyja, az ikertestvérem, harminckét éves volt, amikor megbetegedett. Mellrákkal diagnosztizálták, öt hónap sem telt el, és elvesztettük. A férje már korábban is iszogatott, azután még inkább a pohár fenekére nézett. Egyértelmű volt, hogy a leányka csak nálam maradhat. Nekem úgysem született gyerekem.

– Hány éves volt akkor a kislány?

– Hat. Akaratos, befelé forduló gyerek volt, igazi vadóc. Sohasem éreztem, hogy elfogadott volna. Pedig eleinte nagyon igyekeztem. Varrónőként a legszebb anyagokból hoztam neki szoknyának, blúznak, nyári ruhának valót. De sosem örült semminek, és egy idő múlva már én sem akartam jó kedvre deríteni. Azt hiszem, abban az időszakban kötöttem szövetséget a virágokkal. Már akkoriban itt laktunk, és ez a kicsi kert is megvolt. Csak akkor éreztem magam igazán boldognak, ha a rózsáim között üldögéltem. Most is emlékszem arra a rettenetes napra, amikor feldúlva találtam a kertemet. Alig maradt benne virág. Az egyik szomszédasszonytól tudtam meg, hogy a nevelt lányom garázdálkodott. Amikor hazajött, azonnal rákérdeztem, ő pedig egy percig sem tagadta. A piacra vitte a virágokat, és túladott rajtuk. A pénzből a barátnőjének vett születésnapi ajándékot. Kimondhatatlanul haragudtam akkor rá, egy pillanatra még az is átvillant a fejemen, hogy kiteszem otthonról. Csakis a testvérem miatt tűrtem meg továbbra is a házban. 

– Mikor költözött el végül a nevelt lánya?

– Egyetemistaként, amikor Kolozsvárra került. Azt hittem, a távozása után könnyebb lesz az életem.  De azután még nehezebben viseltem el a körülöttem levő világot, minden és mindenki idegesített. 

– Tartotta a kapcsolatot Bíborkával?

– Egy időben teljesen megszakadt közöttünk a kommunikáció. A férjhez menetele előtt jelentkezett aztán újra, meghívott az esküvőre. Kolozsváron tartották, a vőlegény szülei rendeztek mindent. Sokáig tépelődtem, hogy elmenjek-e, aztán csak rávettem magam. Nem telt jól, de azután rendszerint kaptam Bíborkáéktól levelet. Néha én is visszaírtam. Érdekes, hogy miután kiköltöztek Németországba, a levélváltás is sűrűbbé vált. Mintha a növekvő földrajzi távolság hozott volna minket közelebb egymáshoz. A tavaly téli látogatásuk azonban váratlanul ért. Karácsonyra jöttek, és amikor meglátták, milyen állapotban vagyok, úgy döntöttek, nem térnek vissza nélkülem... Mielőtt eljöttem volna tőlük, győzködni kezdtek, hogy költözzem végleg hozzájuk. Fontolgatom, de sok minden visszatart. Tudja, most már nem zavarnak a kinti zajok, inkább a csendet viselem nehezen. Ezért lenne jó ott kint, a családommal. De a virágaimat nem hagynám, nélkülük megvakul a szívem.

Gyorsan elköszönt, aztán visszalépett a kertbe. Feltűrte háziruhája ujját, úgy hajolt le a fényben fürdő, álmos rózsafejek közé.