Szörényi Éva – 100

A száz éve született Szörényi Éva emlékére nyílt kiállítás Színészdal címmel pénteken Budapesten a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A megnyitó alkalmával adták át ünnepélyes keretek között Szörényi Éva hagyatékát, amelyet Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója vett át.  A kiállítás ismertetője szerint Szörényi Éva hetvenöt éves színészi jubileumi estjét Színészdal címmel rendezték meg Hollywoodban. 

A jubileumi kamara-kiállítás nemcsak a magyarországi karrier állomásait mutatja be, beszámol Szörényi Éva emigrációban töltött éveiről, művészi feladatairól és közéleti szerepéről is. A tárlat megnyitóján Szörényi Éva családja a színésznő fényképeit, könyveit, fellépőruháit, kitüntetéseit, okleveleit a múzeumnak ajándékozta.

Szörényi Éva 1917-ben született Budapesten. A színésznő szakmai színvonalában és hosszában egyaránt kiemelkedő pályát futott be. A Színművészeti Akadémia elvégzését követően több mint húsz éven keresztül a Nemzeti Színház tagja volt.  A magyar közönség majd 30 film főszereplőjeként láthatta, köztük a Barátságos arcot kérek (1935), Mária nővér (1936), A Noszty-fiú esete Tóth Marival (1937), továbbá a Szüts Mara házassága (1941), a Régi keringő (1941) és a Fűszer és csemege (1940) című alkotásban. A Nemzeti Színház forradalmi bizottságának a társulat által megválasztott társelnökeként 1956 októberében részt vett a forradalomban, amelynek leverését követően hazája elhagyására kényszerült, az Egyesült Államokban előbb a keleti parton, majd Los Angelesben élt. 

 

A művésznő 1995 májusában erdélyi útra vállalkozott. Egyéni versműsorával pár helyen színpadra is lépett. Marosvásárhelyt is felkereste. Akkor készítettem vele egy átfogó interjút. Születése centenáriumán érdemes felidéznünk az akkori beszélgetés néhány részletét. 

– Hosszú évtizedek óta vágyakoztam Erdélybe. Sohasem voltam itt. Annak idején, amikor Budapesten éltem, annyit dolgoztam a Nemzeti Színházban, nyaranta pedig a filmeken, hogy soha nem tudtam eljutni ide. Pedig az uram, aki katonatisztként volt itt, rengeteget mesélt erdélyi élményeiről, élete egyik legkedvesebb periódusáról. Azt mondta, hogy ez a világ legszebb helye, ahova el kell jönni. Aztán sajnos 1956-ban menekülnünk kellett, s mivel fogadalmat tettem, Magyarországra is csak akkor jöttem vissza, miután már kimentek a szovjet csapatok. Azóta is csak párszor voltam otthon. 

– Vásárhelyen eléggé zord időjárás fogadta.

– Nagyváradon gyönyörű idő volt, amikor ott szerepeltem. A táj csodálatos, az út végig lenyűgöző. Egészen más, mint Kalifornia. Ott május végére a hőségtől, szárazságtól már minden kiég, a világ barna és sárga. Az itteni sok zöld, a nálunk nem látható virágok, az orgona, gyöngyvirág, a virágzó vadgesztenyefák, mindez igazi gyönyörűség.

– A vásárhelyi versbarátok számára is örvendetes ez a találkozás. Sajnos a közönség egy része keveset hallhatott, olvashatott önről.

– Ezen nem csodálkozhatunk. Sok-sok éve hagytam el Magyarországot, fel is kerültem az úgynevezett feketelistára. Az emigrációs tevékenységem sem tetszett a múlt rendszernek. Eltitkolták azt is, amit otthon korábban csináltam, pályámon elértem.

– Pedig lett volna miről írni, beszélni. 

– Lett volna, hiszen gyereklányként végeztem el a színiakadémiát, s már mint növendék tagja lettem a Nemzeti Színháznak. Kedvezett nekem a sors, rögtön az élvonalba kerültem. A Nemzetiben a legnagyobb magyar és külföldi klasszikusokat játszhattam. Nem sok színésznő van talán, akinek megadatott, hogy megformálja Évát Az ember tragédiájában, Melindát a Bánk bánban, Tündét a Csongor és Tündében. Hogy a Shakespeare-darabokat ne is említsem, az Othellót, Lear királyt, III. Richárdot és még sorolhatnám. Sok modern színműben is felléphettem. Számos filmszerepet kaptam. De ezeket a kommunista hatalom letiltotta. Rágalmazó cikkeket is megjelentettek rólam.

– Néhány filmjét műsorra tűzte a Duna Televízió. Az ön számára melyek a legemlékezetesebbek?

– A Szüts Mara házassága, a Mária nővér, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Régi keringő, a Tavaszi szonáta, a Fűszer és csemege, a Halálos tavasz, a Szeptember végén, az Úri muri, hirtelen nem is jut minden eszembe. Bizony sok szép volt. 

– 1956 félbeszakította filmkarrierjét, vagy tudta folytatni Amerikában angolul?

– Szinte azonnal kaptam filmszerepet. ’56. december 16-án érkeztünk ki Amerikába, és januárban már játszottam egy egyórás televíziós műsorban. Gyermekkoromban megtanítottak angolul, ez volt a szerencsém. Hamar belejöttem ott kint, gyorsan el tudtam helyezkedni. Természetesen ott csak egy-egy darabra, filmre szerződtetnek. Öt évig New York mellett laktunk, sok televíziós műsorban szerepeltem angolul, ugyanakkor pedig a Szabad Európa Rádiónál volt hetente egy háromnegyed órás versműsorom.

– És a színház? Arról le kellett mondania?

– Nem. Attól sem akartam megválni. Engem nem lehet levakarni a színpadról, megijeszteni, megrágalmazni. Fáj, ha ilyesmi történik, de eltekintek tőle. Nagyon boldog ember vagyok, mert nekem a Jóisten adott egy hivatást. Az emigráció nagy megrázkódtatás, a színésznek és írónak különösen az, mert nyelvterületen kívül szinte kihúzzák a lába alól a talajt. Sokan lelki válságba is jutottak. Én folytathattam a színészmesterséget, hivatásomnak élhettem. És családanya is vagyok. Van három fiam, három unokám, útban a negyedik. A lourdes-i zarándoklaton hívott fel a fiam, hogy erről értesítsen. Csak azt sajnálom, hogy az uram nem érhette meg ezt a csodálatos erdélyi kirándulást. Kilenc éve elment közülünk.

– Annak idején sokat foglalkoztatott színésznő volt Magyarországon. Most már haza is járhat. Nagy változást tapasztalt a színházi életben?

– Ezt még ma sem tudom reálisan megítélni, mert mindig csak dolgozni jöttem haza Magyarországra. Először a Nemzeti Színházban volt két önálló műsoros estem. A következő évben meghívtak az október 23-i ünnepségekre, a parlament előtt mondtam el egy verset. Két évvel ezelőtt a Magyar Televízióban csináltam két tévéfilmet, Márai Sándor két egyfelvonásosát. Halála előtt ő ajándékozott meg ezzel a könyvvel, a benne levő darabok még sosem kerültek színpadra.  

– Szóba hozta Márait. Biztos voltak olyan egyéniségek, akik nagy hatással voltak önre, szellemileg meghatározták a pályáját.

– Éppen Márai volt talán a legnagyobb hatással rám. Rendkívül művelt ember volt. Az ő gerincessége, szilárd jelleme erőteljesen hatott mindazokra, akik bekerültek bűvkörébe. A mi barátságunk egy életre szólt. Annak idején a Nemzetiben fiatal színésznőként játszottam a Kassai polgárok című darabjában a főszerepet. Akkor ismertem meg. Ő már az oroszok bejövetele alkalmával elhagyta az országot. Amikor mi kimentünk, és először találkoztunk, mint régi jó barátok üdvözöltük egymást. Hetente, amikor rádiós műsort készíteni mentem New Yorkba, mindig együtt voltunk. Az ő élete a kezdetektől szörnyű tragédia volt. Borzasztóan fájlalta, hogy elvesztette az olvasóközönségét. Az volt az érzése, hogy már csak az íróasztalfióknak ír egy kényszer hatására. Szinte együtt sírtunk egymás vállán miatta. Én is sirattam a közönségemet. Ez a közös veszteség még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Aztán ők leköltöztek Olaszországba, sok könyvét írta ott, Nápolyban. Akkor nagy ritkán csak egy-egy levelet váltottunk. Amikor a fogadott fia, akit rendkívül szeretett, felnőtt, és Amerikában kapott állást, átköltöztek San Diegóba, Kaliforniába. Ott érte őt a nagy tragédia, hogy először meghalt a felesége, majd egész fiatalon, 42 éves korában a fia. Ez a zseniális nagy ember egészen egyedül maradt, teljesen visszavonult, remeteéletet élt. Annyira elzárkózott egy csöpp kis lakásban, hogy jóformán senkit sem engedett magához. Négy-öt ember volt talán, akinek ajtót nyitott. Elzárkózott mindentől és mindenkitől. És semmiféle segítséget sem fogadott el. Akkor többet voltunk ismét együtt, meglátogattam, tőlünk a lakása két és fél órányi autóútra volt. Sokat beszélgettünk, halála előtt két héttel adta nekem azt a kötetet az egyfelvonásosokkal, amelyekből aztán színpadi előadást csináltam Los Angelesben az ő emlékére. Ezt vette filmre az itthoni televízió.