Kocsis András nemcsak szív-lélek állatorvos és elkötelezett természetjáró, az időutazásokon gyűjtött igaz történetek felelevenítéséhez is remekül ért. Nagybátyja életének sorsfordító „kalandját” a világhálón osztotta meg a mélyen emberi életmesékre éhezőkkel, ennek rövidített változatát kínálom olvasóinknak a mesélő engedelmével.
– A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a vasfüggöny keleti feléről nézve a nyugati szabad világ meglehetősen vonzónak látszott, sokakat csábított. Főszereplőnk, akit a családja, rokonsága Pistának hívott, marosvásárhelyi baráti és turistakörökben Ivánnak nevezték, szintén álmodozott arról, hogy kijut oda, és szabadon élheti életét. Elszánt, határozott emberként elkezdett bátor – egyesek által vakmerőnek tartott – terveket szőni. Útleírásokat olvasott, térképeket tanulmányozott, otthonában madzagra függesztett lapokról tanulta az angol nyelvet, és főleg edzett. Sokat úszott, de erőnlét szempontjából hasznosak voltak a természetjárások, hegyi túrák is. Még búvárfelszerelést is vett magának – maszkot pipával meg békalábakat –, amit többek közt a Maroson is kipróbált a felső gát feletti mély mederszakaszon. Valutát vásárolt, dollárt, ami abban a korban már felért egy merénylettel. Ilyesmihez útlevél nélkül csak a feketepiacon lehetett hozzájutni, ugyanis idegen pénznemet hivatalosan csak útlevél alapján lehetett venni, s csak annak az országnak a pénznemét – hivatalosan meghatározott összeget –, ahova az okmány szólt. Terveiről csak az egyik testvére tudott, aki igyekezett neki segíteni. Nem tudni, mi lett volna, ha ő is kap útlevelet, de mivel ő nem volt párttag, a kérését elutasították, amikor 1977 nyarán útlevélért folyamodtak, hogy Jugoszláviába menjenek nyaralni. Pista-Iván összepakolt, nyugati valutáját fogpasztástubusba rejtette, és felült a testvére motorkerékpárjára, amit évek óta csak ő használt. Így senkinek sem volt feltűnő, hogy elmegy vele. Útjáról képeslapokat küldözgetett szeretteinek. Többek között a testvérének küldött egy üdvözletet Zágrábból, onnan valószínűleg lement az Adriára.
– Mikor és hogyan történt a szökés?
– 1977. augusztus 6-a volt, meleg szombati nap. A nagybátyám aznap töltötte a harminchatodik életévét. Csak ült a parti sziklán, és nézte a vizet. Fürdőnadrágban volt, mellette a békalábak és a búvármaszk a pipával. A többi holmija és a motorkerékpár a háta mögött, a parton. Bárki látta, közönséges nyaralónak nézhette, aki kerüli a tömeget, egyszerűen magányra, csendre vágyik. Békésen napozott, ahogy tette ezt már többször is az elmúlt napokban, miközben figyelte a járőrhajó mozgását. A partot már ismerte, tudta, hol, hogyan mélyül a víz, hol kezdhet el hamarabb úszni a sekély részek elkerülésével. Szemben, a határvonal mentén a jugoszláv járőr cirkált, míg az öböl túlsó felén az olasz partvonal keskeny csíkja látszott. Amikor a járőr elhaladt, és már nem látszott, gyorsan felvette a békalábakat, fejére húzta a búvármaszkot a pipával, és belevetette magát a vízbe. Tudta, hogy a határ felé tilos úszni, ezért igyekezett elmerülni, s a víz alatt haladni, lehetőleg csak a pipaszár végét hagyva kint a vízből. Alig volt légmozgás, így eléggé sima volt a tenger vize a kora délutáni melegben. Ez megkönnyítette az úszást, és remélte, hogy a napfény tükröződésétől még nehezebb észrevenni a pipa vízből kiálló végét. Időnként ki kellett lesnie a vízből, hogy lássa, jó irányba úszik-e. Amint egyre közelebb került az olasz parthoz, kezdte elhinni, hogy sikerül, de még szorongott, nem mert örülni. Amikor a lábai lassan mederfeneket értek, a határ felé nézett. Látta, hogy biztonságos távolságba került az olasz oldalon. Kilépett a partra, de felocsúdni sem volt ideje, amikor észrevette, hogy fegyveres egyenruhásokkal teli olasz rendszámú terepjáró tart feléje. Tudta, hogy igazoltatni fogják. Előszedte az iratait, amelyek némi dollárral a fürdőnadrágjába voltak ragasztva. Szerencséje volt, nem toloncolták ki az országból, a trieszti menekülttáborba vitték. Már ha szerencsének mondható egy helyre kerülni különböző kontinensekről származó idegenekkel, akik között keleti menekültektől félőrültekig és rablógyilkosokig mindenféle volt. A kihallgatáson hiába kért magyar tolmácsot, azt mondták, mivel Romániából jött, kötelesek románt biztosítani neki. Bár nem sokat értett olaszul, feltűnt neki, hogy a tolmács nem fordít pontosan, azt mond a kihallgató tisztnek, amit akar. Úgy egyeztek a testvérével, hogy ha küld egy üdvözlőlapot a saját címére, saját magának címezve, az lesz a jel, hogy átszökött, és sikerült kint maradnia. Így tudta meg a bátyja a jó hírt, amit az édesanyjuknak, illetve a rokonságnak is elmondott.
– Mi történt az Erdélyben maradt családtagokkal?
– A rokonai gyanúsakká váltak a hatóságok szemében, és alaposabb megfigyelés alá kerültek. Az édesanyját, aki legtöbbet a lányáék lakásán tartózkodott, egy délelőtt megkereste egy biztonsági tiszt. A szekusok tudták, hogy nem a saját otthonában kell keresni, és olyan tisztet küldtek hozzá, aki beszélt magyarul, mert bár rég Vásárhelyen élt, zsögödi székely asszonyként egy szót sem tudott románul. Az anya jóhiszeműen hellyel kínálta a tisztet, főzött neki egy kávét, és eldiskurálgattak. Délután aztán elújságolta a fiataloknak, hogy megkereste „valami milicistaféle”, egy nagyon kedves ember, és mondta, hogy üzenje meg a fiának, hogy nyugodtan hazajöhet, nem lesz bántódása. A testvért, akinek motorkerékpárja a tengerparton maradt, szintén megkeresték a szekusok, és értesítették, hogy a jugoszláv hatóságok megtalálták a járgányt a parton, és ha kifizeti a kiváltását és szállítását, hazahozatják. Azt válaszolta, hogy nem fizet szállítást, de ha engedik, utánamegy, és elhozza. Erre tudtára adták, hogy azután, hogy a testvére kiszökött, ne is álmodjon arról, hogy ő még útlevelet kap. Motorkerékpárját nem látta többé.
– Hogyan alakult a nagybátyád élete?
– Olaszországi tartózkodásának első hónapjaiban a trieszti táborban tartották, majd átkerült egy másikba, Róma mellé. Romántudása hasznára vált, mert az olasz nyelv annyira összecseng a románnal, hogy viszonylag hamar megtanult társalgási szinten olaszul. Így alkalmi munkákat vállalhatott. Mikor a tábori tartózkodása lejárt, közölnie kellett, hogy hol szeretne élni. Így került Kanadába. Az elkövetkező mintegy másfél évtizedben Torontóban élt és dolgozott, közben bejárta szinte egész Kanadát, és kirándult a világ számtalan országában. A nyolcvanas években kanadai állampolgárként már a szocialista tömb országaiba is visszamerészkedett, többek közt Magyarországra és Jugoszláviába, de Erdélybe a Ceauşescu-rezsim bukásáig nem jöhetett. Közel tizenhárom év múltán látogathatott csak haza Marosvásárhelyre és szülővárosába, Csíkszeredába. 1990 márciusában, a hírhedt marosvásárhelyi események lecsengésekor, tankok közt autózott be a városba. Akkor indult haza, amikor az események hírére a torontói, ontariói magyarok egyre-másra mondták le Erdélybe tervezett látogatásaikat. Őt is intették, hogy halassza el az utazást, főleg, ha Marosvásárhelyre akar menni. De ő nem hátrált meg, jött. Mintha tudta, érezte volna, hogy nem sok ideje van hátra. Nyugati ismerősei jórészt csak azután merészkedtek Erdélybe, miután ő sértetlenül tért innen vissza. Rövidre szabott élete utolsó évében az orvosok lemondtak róla. Felvágták, majd összevarrták, anélkül, hogy megműtötték volna, s közölték vele, hogy csak hónapjai vannak hátra. A környezetével nem éreztette, nem tudatta a bekövetkező tragédiát. 1993 januárjában, ötvenkettedik évében halt meg hasnyálmirigyrákban. Szörnyű csapás volt idős édesanyjának a legkisebbik fiú elvesztése, akinek a temetésére sem mehetett el, de még virágot sem vihetett a sírjára az elkövetkező esztendőkben a távoli Kanadába.
