Csütörtöki kimenő
Közép-Kelet-Európa tele van szobortörténetekkel. (A Rubicon egyik legutolsó számában bővebb adatokat talál a nyájas olvasó.) A szobrok a közterekről lekerülnek, ledöntetnek, eltűnnek, eltávolíttatnak, elítéltetnek tárgyalás nélkül, lefejezik őket, vagy éppenséggel csak a csizmájuk marad meg, és akkor a lakosság névkényszerben szenvedő része Csizma térnek nevezi a Hősök terét. Máskor a nagy garral és ünnepélyességgel felavatott közéleti férfiak és nők márvány- vagy bronzmása, hősi alakváltozása meggyalázás tárgyát képezi. Tudatos csoportok készülnek erre, nagy hőstettet vetítenek ki erre ősi ösztönlényi tudatzavarukban.
Pszichológusok ilyenkor arról beszélnek, hogy az emberiség gyermekkorában kifejlődött és soha teljesen el nem nyomott, csupán a társadalmi tudatalattiba lesüllyesztett bálványimádással, máskor az ikonrombolás jelenségével állunk szemben. (Már Rómában és Bizáncban is ez járta.)
Szobrokra pedig szükség van. Rendszerfüggetlen és rendszerhez tapadó szobrokra egyaránt. A köztereken, parkokban, fontos középületek előtt. Nélkülük néptelen a város. Ez a hatalomgyakorlás szimbóluma is. Vagy az egyenjogúságé (elméleti lehetőség), ha a kisebbség akadálymentesen állíthat szobrot saját hőseinek, akik nem azonosak, nem vágnak minden tekintetben egybe a hatalmon levők hivatalos történelemszemléletével. Wáshárhelyen, hogy például ezt a hegyaljai országközépi és közép-kelet-erdélyi városias települést hozzam példának okáért, egy Bethlen Gábor-szobor tényleges felállítása sokkal nehézkesebb (bürokratikus, mesterséges akadályokkal és sunyi húzásokkal, polgármesteri rosszindulattal, torzításokkal teli folyamat), mint egy olyan bálványé, aki ezért a városért a kisujját sem mozdítá, de a hivatalos, állami, nagyhatalmi történelemszemlélet egyik sarkröge. (Már ha a szemléletnek van sarka és annak röge eszmeileg.)
Ezúttal azonban egy olyan szoborról olvastam egy 1945-ös szociáldemokrata lapban, amely számomra eddig ismeretlen volt, de lehet, hogy Csíkban és a Somlyó-hegyen, Gyergyó vidékén és Csángóföldön közismert, csak nem nagyon mesélik, mert nincs sok köze a testvériséghez.
Történt pedig, hogy amikor már szovjet ágyúk dörgése egészen közelről hallatszott Csíkban, de Budapesten már Horthy a kiugrásra készült, nos akkor a csíkszeredai városparancsnokság parancsot adott, hogy a csíksomlyói Madonnát tessék jól és bombabiztosan becsomagolni, és a közeledő ellenség elől, amely nem ismert sem istent, sem hívő embert, elszállítani biztos helyre. Nem ez volt az egyetlen ilyen intézkedés. Sepsiszentgyörgyön Herepei bácsi lelkiismeretesen összecsomagoltatta a Székely Nemezeti Múzeum könyv- és levéltárának legféltettebb dokumentumait, vagonokba rakták, ám éppen azokat a vesztegelő vagonokat érte bombatámadás a zalaegerszegi állomáson. Minden odaveszett.
Egy ferences atyát rendeltek kísérőül, feltették a vonatra a Madonnát, és Szereda-Vásárhely-Déda-Szeretfalva-Dés-Debrecen útvonalon akarták kiszállítani. A vonat Désen többet vesztegelt, ugyanis meg kellett várni a csatlakozást, és a másik vonathoz kellett kapcsolni az ereklyeszállító vagont. A vasutasok pontosan tudták, mi van a nagyméretű faládában, és mivel a derék páter elaludt, a küldeményt nem a Debrecenbe, hanem a Kolozsvárra induló szerelvényre tették át. Így érkezett meg a Mária-szobor sértetlenül Kolozsvárra, onnan a MÁV kiszállította az óvári ferenceseknek, akik aztán elrejtették a kiürítést megparancsolók elől, és őrizték, állítólag egész ősszel és 1945 telén. Majd egy alkalmas pillanatban, március hatodika előtt vagy után, de Groza Péter tudomásával és segédletével visszaszállították Csíksomlyóra, ahol azon a pünkösdön, a háború utáni első pünkösdkor, május 19-20-án, harmincezer zarándok láthatta viszont, imádhatta „Babba Máriát”, melyhez manapság is százezrek sereglenek össze minden esztendőben.
Állítólag azon a pünkösdvasárnapon a csíksomlyói kolostor és zarándokhely nyugalmát szovjet díszőrség – a rettegett és győztes Vörös Hadsereg – vigyázta. Még ha nem is pontosan így volt a dolog a díszszázaddal, óriási fintora ez a kelet-európai történelemnek. Si non e vero…
