A színeket tartom a legfontosabbnak

Ahogy beszélgetünk, arra gondolok, hogy amennyire tehetséges, annyira szorgalmas is. Kentelki Gábor, a Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum érettségi előtt álló diákja egyéni kiállításán egy termet megtöltő festménnyel mutatkozott be a marosvásárhelyi közönségnek, előbb a Köztársaság téri galériában, jelenleg a Kistemplom gyülekezeti termében.

Széles, erőteljes ecsetvonásokkal festett absztrakt képein a falu és a város világa jelenik meg. Egyszerű szemlélőként úgy érzem, hogy a színek, formák egy belső harc kivetüléseként kerülnek egymás mellé. Vannak képei, amelyeken a színek feleselnek egymással, vagy harmonikus, látványos egésszé simulnak. Ahogy távolodom a festményektől, egyre jobban kirajzolódik a vidéki és városi táj, a maga jellegzetes elemeivel és hangulatával. Végül úgy távozom a kiállításról, hogy bárhol felismerném az alkotásait. Forrongóan egyéni stílusa valószínűleg még változni fog, de már most sikerült egy jellegzetes saját képi világot teremtenie.

Tehetségét a szakemberek is elismerik. Az elmúlt évben Nagybányán az országos festészeti olimpia első helyezettje volt, ami egyben sikeres felvételit jelent az ország bármelyik művészeti egyetemére. 2016-ben elnyerte az Aranyecset-pályázat első helyét és Rotary Téka Club kiválósági I. díját is.

– Mikor dőlt el, hogy nemcsak szereted, hanem jól is csinálod?

– Harmadik osztályban a tanító nénim, Balás Éva figyelt fel rám, és ajánlotta a szüleimnek, hogy írassanak be a Talentum Alapítványhoz, ahol Kolumbán Zita, a jelenlegi képzőművészet-tanárnőm foglalkozott velem. Ő mondta, hogy ötödiktől válasszam a művészeti iskolát. 

– Képzeletből festesz, vagy a helyszínen kell látnod, ami a vászonra kerül?

– Vannak festményeim, amelyeken a táborokban vagy a különböző helyszíneken készített fényképeimből indulok ki, de előfordul, hogy képzeletből dolgozom. Az absztrakt festményeket szeretem, azokat festem szívesen. És a falusi tájat, amire a mezőmadarasi alkotótáborok ihlettek, ahol három alkalommal voltam. Nagyon jól éreztem magam, sokat tanultam, és egészen másképpen festettem utána. 

 – Hogyan éred el, hogy egy bizonyos távolságból rajzolódjon ki festményeidnek a témája? Közelről ugyanis vonalak, színek, formák vannak egymás mellett, amit a perspektíva rendez össze az ábrázolt valóság képévé. Hogyan fested őket?

– Az iskolában azt tanítják, hogy mindig távolról nézzük a festményt, munka közben is. A kiállítótermek azért kell tágasak legyenek, mert sok esetben közelről nem áll össze a kép.

– Embereket nem igazán ábrá-zolsz. A kiállításodon egy emberi alakot láttam, pontosabban annak is csak a körvonalait. Miért?

– Egy portrét megszerkeszteni nagyon nehéz. XI-XII. osztályban kezdtünk élő modell utáni tanulmányokat. Amíg nem tudom az alapokat, hiába kezdek el portrézni. Egyébként nem vonz olyan nagyon ez a téma. Lehet, hogy azért nem szeretem, mert nem tudom jól megrajzolni, vagy azért nem tudom jól megrajzolni, mert nem szeretem.

– A színek szempontjából nagyon látványos a képi világod…

– A festészetben a színeket tartom a legfontosabbnak. Vannak dekoratívabb képeim, amelyeken nem a perspektíva dominál, inkább a színek közötti arányok, a kontrasztok és az ecsetkezelés az, amire szeretek odafigyelni.

– A nagy felületek iránt vonzódsz? Miért?

– Az iskolában 50 x 70-es felületen dolgozunk festészet- és rajzórán is. Egy idő után szerettem volna a nagyobb felületeket is kipróbálni. Az anyagok azonban nagyon drágák. Azzal volt szerencsém, hogy a MOL Románia a Közösségért Alapítványánál nyertem egy pályázatot felszerelésekre. Ebből tudtam megvásárolni a vásznakat, a festéket. Ez októberben volt, és egy hónap múlva tudtam meg, hogy február elején kiállíthatom a képeim. Kezdetben örvendtem, hogy a meglévő festményeim egy helyen lehetnek, aztán arra gondoltam, hogy újak is kellenének, amelyekkel a csoportos kiállításokon még nem szerepeltem. Kíváncsi voltam, hogy milyen visszajelzéseket kapok. Ezért fogtam neki a nagy vásznaknak, holott korábban nem dolgoztam ekkora felületekre. Január vége felé már reméltem, hogy be tudom fejezni, amiért sokat kellett dolgoznom. 

– Hol tartod ezt a sok nagy képet?

– A lakásban nem férnek el, ezért nehéz a tárolásuk. 

– Hogyan fogadták a festményeidet?

– Úgy éreztem, hogy a méltatóimnak tetszett.

– Beszéljünk a díjaidról!

– 2016-ban a Rotary Téka Club kiválósági díját nyertem hat munkámért. A múlt év áprilisában Nagybányán tartották az országos festészeti olimpiát. Egy absztrakt festménnyel nyertem, amelyen a város hangulatát akartam érzékeltetni. A kép a nagybányai iskolában maradt. 

– Hány órát festesz hetente?

– Előfordul, hogy naponta két-három órát. A kiállítás előtti hajsza után egy ideje leálltam, pihenni is kell néha, mert utána nagyobb lendülettel fogok hozzá. A tavalyi tantárgyverseny előtt sem festettem két-három héten át.

– A lelki szemeid előtt nagyvonalakban látod a képet, vagy csak úgy belekezdesz?

– Időnként tudom, mit akarok festeni, de végül egészen másképpen fejezem be. Félúton megváltozik az elképzelésem, és van, amelyiket kétszer-háromszor is átfestem. Valójában minden képem egyfajta kísérlet, amelyen egy-egy újabb technikát, színkombinációt, nagyobb, kisebb felületeket, új elemek felhasználását próbálom ki. 

XII. osztály végén be kell mutatni a négy diplomamunkát, amelyeknek a vázlatát novemberben védtük meg. Azokat kell kidolgoznom júniusig, amin változtatni nem lehet, ezért nem könnyű számomra. A választott témám a falu, festenem kell egy tájképet, egy kompozíciót, egy interpretációt (egy festmény átdolgozását) és egy önarcképet. 

– Ez lesz az első? 

– Korábban rajzoltam már, de csak az idén kezdtünk el festeni. 

– Lehet-e „absztraktizálni”? 

– Jaj, nem, azon fel kell ismerjenek. 

– Érettségi után hova készülsz?

– Megpróbálom Budapesten, ahova a gyakorlati próbák mellett művészettörténetet is kérnek. Ha nem sikerül, Kolozsvárra megyek. 

– Hogy képzeled el a jövődet?

– Amennyiben lehet, a festészetet akarom folytatni.