2024. july 7., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

– Születésnapi beszélgetés a 60 éves Baricz Lajos pap-költővel, egyházi íróval –

Fotó: Vajda György (archív)


– Aligha telik el jeles egyházi ünnep anélkül, hogy ne találkoznánk a nevével, versével, prózai köszöntőjével a Népújság oldalain. Már jó előre készül erre, vagy az utolsó pillanatig vár? Milyen a kapcsolata Maros megye legolvasottabb napilapjával? 
– Életünk hétköznapok és ünnepnapok váltakozásából áll. Ezért jó, ha felfigyelünk az ünnepre, ha tudunk ünnepelni. Ízt ad, széppé teszi életünket. Az egyházi év folyamán is vannak ünnepek, amelyek a polgári életnek is részét képezik. Az épületnél fontos az alapozás, az ünnepet is meg kell alapozni, készülni kell rá. Az ünnep üzenete először a lelkemben, aztán az értelemben dolgozik, majd – akár pillanatok alatt – írott formát ölt. A Népújságot olyan fórumnak tartom, amely figyel egyházi ünnepeinkre is. Én csak segíteni szeretnék szerkesztő barátaimnak, hogy a profán lapot tegyük egy kicsit szentebbé, lelket építővé. Ebben az utolsó húsz-huszonöt évben egymásra találtunk.
– Gondolom, hogy ezek a versek, köszöntők is benne vannak abban a 45 kötetben, amelyeket 2017 végéig tett le az olvasók asztalára.
– Egy része benne van, a többi pedig várja, hogy benne legyen…
– Vers, próza, tanulmány, helytörténet… Lenne szíves megadni kötetei számát, műfaji besorolását…
— Először csak versesköteteket adtam ki, ám a különböző lapokban megjelent – és itt kiemelném egyházközségünk lapját, a Harangszót – cikkek, publikációk, elbeszélések szintén kötetbe kívánkoztak. És elég sokirányú az érdeklődésem, ezért különféle kötetek láttak napvilágot. Ezek közül 32 verseskötet, három elbeszélés, három publikáció, négy helytörténet, egy (Simon Kingával, Albert Katalinnal) illusztrált, kottás, CD-vel ellátott hangoskönyv, egy vicces (fordítás németből), egy verseskötet fordítás románból, egy verseskötet fordítás románra és két antológia.
– Igen sok a tréfás hangú, gyerekeknek írt könyv: versek, szonettek, limerickek. Hogyan fogadja verseit a fiatal olvasóközönség? 
– Közel érzem magam a gyermekekhez, időnként azt hiszem, egy nagy gyermek vagyok. Legalábbis bennem van az örök gyermek. És nem csak arra gondolok, hogy Isten gyermeke vagyok… Örömmel hallom vissza a verseket a plébánián évente megszervezett Hitem szikla szavalóversenyen, karácsonyi ünnepeken, Mikuláskor és más alkalmakkor is. Jó néhány kollégám jelezte: karácsonykor és más ünnepeken szívesen szavalják a verseimet. 
– Földrajzi értelemben meddig jutott el az elmúlt két évtizedben, ahol fiatalabb és idősebb olvasókkal találkozott? 
– Eddig mintegy százötven könyvbemutatón vettem részt Erdélyben, Magyarországon és Felvidéken. Erdélyben természetesen itthon is, otthon is (Borzonton/Alfaluban), de Brassótól Kolozsváron át Nagyváradig több helyen megfordultam. És megemlítem, hogy az ökuménia jegyében meghívtak református és unitárius gyülekezetekbe is igehirdetésre, utána pedig szinte kötelező módon rövid „verselést” is kértek. És nem bántam…
– Ön szerint mi az, ami az olvasókat a könyvbemutatóra vonzza?
– Amit itthon tartunk, azon a törzsvendégek vannak jelen; énekelnek, verset mondanak. Újabban elég sokan jönnek Vásárhelyről is. Találkozónk könnyed, közvetlen, családias, szinte mindenki tevékeny résztvevője. Átlagban 50-70 személy szokott eljönni, de volt száznál népesebb közönségünk is. A máshol tartott könyvbemutatókon azt szeretem, hogy hangulatosak; versek hangzanak el Simon Kinga megzenésítésében és a Szent Cecília együttes előadásában, vagy Szántó Árpád megzenésítésében és tolmácsolásában. Három-négy vers után következik egy ének, ami még jobban felhívja a jelenlévők figyelmét.
– Említette, hogy Simon Kinga és Szántó Árpád a versei megzenésítői, a Szent Cecília együttes az előadó. Meséljen erről a kapcsolatról. 
– Simon Kinga (testvérei, gyermekei is jó zenészek), a plébánia kántora már kezdettől fogva zenésített meg verseket zongora-, hegedű-, brácsa-, furulyakísérettel, amiket az éppen aktuális kötetből emelt ki. Ezeket bel- és külföldön nagyon sok helyen hallhatták. Kezdetben a verseim dallamosabbak, gördülékenyebbek voltak, ezért könnyebb volt megzenésíteni őket. Az utóbbi időben inkább szonettet és limericket írok, amit nehezebb énekelni. Így is legalább 80-90 verset énekelnek, ezek közül néhány a Marosvásárhelyi Rádióban is elhangzott, no meg a tévében is. Itt említeném meg Szántó Árpádot is, aki szintén sok verset megzenésített; egyik magyarországi kiszállásra elkísért feleségével, Edittel, aki a verseket adta elő.
– Ha már itt tartunk, nem hagyjuk szó nélkül a Kolping Családot, amely szintén gyakran szerepel a marosszentgyörgyi plébánia rendezvényein. Kérem, vázolja fel néhány mondatban a Kolping Család szerepét az egyház és a község életében.
– A Kolping Család Egyesület 1993 őszén jött létre egyházközségünkben. Amolyan lelki-szellemi műhely. Az önművelésre és a közművelődés előmozdítására rendezkedett be. Színjátszó csoportja, tánccsoportja és énekkara van. Tamási két darabjával Magyarországon is többfelé megfordultunk. Csodálatos zarándoklataink, kirándulásaink voltak. És persze, az egyházközség és a község szellemi életének is zászlóvivői. Könyvbemutatóimon és más rendezvényeken (az egyházközségi Szent György énekkarral, a Jubilate Deo dalcsoporttal és a Szent Cecília együttessel) mindig fellépnek. Mondhatnám így: jó munkatársaim. 
— Főszerkesztője, sőt mindenese a Harangszó című plébánialapnak. Milyen céllal indult a lap, mi a szerepe a hazai katolikus kiadványok palettáján?
– A Harangszó 1997-ben „szólalt meg” először, egyházközségi tudósítónak szántuk. Negyedévente jelenik meg, de néha öt-hatszor is évente, 400-500 példányban. Tavaly ünnepeltük 20 éves megjelenésünket, erre az alkalomra egy Harangszó-antológiát állítottunk össze, amelybe 57 személy írása került, akik korábban a lapban közöltek. 
– A könyvkiadás pénzbe kerül, ma sem leányálom. Ki segítette köteteinek megjelentetését anyagilag?
– Nagyon szegényen/szerényen nőttem fel, miután 13 évesen édesapámat elveszítettem. A gyulafehérvári tanulmányaimhoz, amit fizetni kellett, a pénzt nekem kellett kaszálással és más mezei/erdei munkával előteremtenem. Takarékoskodnom is kellett. Ráadásul édesanyámtól azt a figyelmeztetést tanultam: „Legyen pénzed, de ne költsd el!” Azóta mindig volt pénzem, nem sok, annyi, amennyire szükségem volt. Nos, a lényegre térve: a mindenható Istenen kívül senkinek nem vagyok lekötelezve egyetlen fityinggel sem a könyvkiadás területén. Ha mégis valaki valamivel segített volna, hálásan köszönöm.
– Térjünk az életrajzi adataira.
– Gyergyószentmiklóson születtem 1958. február 15-én, de Borzont a szülőfalum. Édesapám földműves-gazdálkodó-asztalos volt, aki szembement az akkori pártállami gondolkodással és gyakorlattal, majd 58 évesen az örökkévalóságba távozott. Édesanyám háziasszony-bejárónő volt. A templom mellett laktunk Borzonton, de ez nem csak térbeli közelséget jelentett. Édesapám volt számomra az imádság és a munka (a szent és profán) példaképe, a kicsiny egyházközség gondnoka, édesanyám harangozó. Mindig szerettem volna olyan jó ember és keresztény lenni, mint édesapám. Mondhatni ott nőttem fel a templomban, mint a kis Sámuel. A papok voltak számomra a megtestesült jóság a földön. Mindig nagy tisztelettel fogadtuk őket szolgálat előtt és után, akik Alfaluból jöttek, és mindig betértek hozzánk. Szinte miniplébánia volt szerény lakásunk. Tetszett a figyelmességük, vidámságuk és jóságuk. Minden szertartáson ministráltam, egy ideig harangozó is voltam, amiért az iskolából is el kellett lógnom, hogy délre harangozzak. A tanárok már akkor „papinasnak” csúfoltak, amit én kitüntetésnek vettem. Hatodikos voltam, amikor édesapám meghalt. Ekkor érintett meg az Úr annyira, hogy akkori plébánosomnak elmondtam: „Én úgy érzem, meghívott az Úr, csak az a baj, hogy nem tudok énekelni!” Ez 1971-ben volt. 
– Milyen volt a gyulafehérvári időszak?
– Nagyon hamar megszoktam és megszerettem. Az osztálytársak között olyan volt a viszony, mintha testvérek lettünk volna. Közel kerültünk térben és lélekben egymáshoz. Rettenetes szigorúság volt. Napunk percről percre be volt osztva. A tanárok szülőpótlók voltak. Nemcsak oktatók, de nevelők is. Kántoriskola volt, de kisszeminárium jelleggel, vagyis előkészítő a teológiára. Én pedig pap akartam lenni. Márpedig aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is. Nagyszerű lelki vezetőnk és lelki programjaink voltak. A román városban kis magyar sziget voltunk. 
– Hogy történt a kihelyezése, meddig volt segédlelkész? 
– Papszentelés előtt három hónapot Kézdivásárhelyt voltam gyakorlati féléven, ahol a főnököm Czirják Árpád plébános volt. Talált a szó és a munka/szolgálat szeretete. Részben ezért is kerültem Kolozsvárra, mert 1984 őszétől kolozsvári plébános lett, és kérte a püspök urat, hogy helyezzen mellé. Hat évet szolgáltam a Szent Mihály-plébánián és templomban. 
– Miért választotta Marosszentgyörgyöt?
– Nem is tudtam a kinevezésemig, hogy létezik Marosszentgyörgy. Elődömet Bálint Lajos püspök munkatársának rendelte, így üres maradt a plébánia. Engem pedig kinevezett plébánosnak. A katolikus egyházban nem nagyon kérdezik meg a papot, különösen szolgálati éveinek elején, hová szeretne menni. A püspök és testülete dönt, a pap pedig pakol és megy. Én is ezt tettem.
– Mit talált Marosszentgyörgyön egyházi és művelődési téren, hogyan kezdte a szellemi építkezést, mivel nyerte meg a civil szféra támogatását?
– 1990 márciusa nagyon megviselte községünk magyarságát. Én nem éltem át a márciusi borzalmakat, nem értettem, hogy lehet ilyen félelemben élni egy olyan településen, ahol akkor még a lakosság 70%-a magyar volt. A katolikus hívek az összlakosság 15%-át teszik ki. Talán ez volt a szerencsém, mert mintha mi sem történt volna, kezdtem összegyűjteni az embereket a templomi szolgálat/szertartás mellett a tanácsteremben tartandó különböző rendezvényekre, eseményekre. Kezdetben kevesen jöttek, aztán többen, pár év múlva már az épület meghosszabbításával színpadot is építettünk. Jobb lett a feltétel, többen elfértünk, több meghívott jöhetett. Aztán megalakultak az egyházközségi csoportok, amelyek szintén hozzájárultak mind a rendezvények mennyiségéhez, mind a minőségéhez. Kissé hízelgő volt hallani a véleményeket a „katolikus kultúrotthonról”, amivel termünket jellemezték. Valóban, szó szerint katolikus, azaz egyetemes, mert minden egyes rendezvényünk mindenki számára nyitva áll, felekezeti hovatartozás nélkül. (Három évig minden vasárnap unitárius istentiszteletet is tartottak benne, amíg felépült a templomuk.) És jó néhány román és vegyes rendezvény színhelye is volt.
– 1992–94 között, távoktatásban, részt vett a Budapesti Testnevelési Főiskola mentálhigiénés képzésén.
– Már 1991-ben elkezdtük dr. Pethő Máriával a Hit és Fény közösség vásárhelyi megalakítását. Ekkor adódott a lehetőség, hogy mentálhigiénés képzésen vegyek részt. Lelki-szellemi egészségvédelemről van szó, ami engem is alakított, bár azt hittem, elég nyitott vagyok minden emberi nyomorúságra. Úgy gondolom, nem csak a Hit és Fényben, de az egyházközségben és minden egyes találkozás alkalmával használni tudom mindazt, amit ott tanultam, ami ott rám ragadt. 
Székely Ferenc
 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató