Egy gyümölcsmagban benne van az élet dicsérete, Nagy Elek Miklósnál aligha tudja ezt valaki jobban. A 80. életévében járó, hallás- és látássérült alkotóval, a miniatűr szépségek művészével 13 évvel ezelőtt beszélgettem először, és az együtt töltött idő Harmónia mellékletünk egyik októberi lapszámában meg is őrződött.
Pár hete a HIFA-Románia Egyesület Rejtett gyöngyszemek című kiállítása apropóján találkoztam újra Elek bácsival, akinek munkáit két éve állították ki a székelykeresztúri múzeumban az Ipó László és tanítványai című tárlaton, majd ezt követően öt hónapig egyedi kiállításon biztosítottak felületet festményeinek. Ezután döntött úgy, hogy művészi hagyatéka a keresztúri múzeumot illeti meg. Amúgy Nagy Elek Miklós soha nem tette pénzzé alkotásait. Ő a legváratlanabb helyzetekben ajándékozó nagylelkűek táborába tartozik, ezt az életét foltokban átpásztázó együttlét végén nekem is megmutatta, amikor a legnagyobb természetességgel nyújtotta át egyik legújabb alkotását, egy bőrláncon függő medált négy parányi arccal, amelyek egy-egy sóhajtásnyit őriznek a létezés titkaiból.
Története 1944. november 29-én indult – tehát két nap híján éppen nyolc évtizede – Marosvásárhelyen, a Sáros utcai emeletes házban, ahonnan az osztályidegenként megbélyegzett családot egy székelyudvarhelyi kényszerlakhelyre telepítették.
– Édesapám Nyárádtő jegyzője volt, korábban a székely hadosztály tisztjeként szolgált. A fronton aknára lépett, fél lábbal jött haza. Ezután következett a kitelepítés. Székelykeresztúron nőttem fel. Akkoriban köszöntött a székelységre a hét szűk esztendő. Hároméves koromban nagyon megbetegedtem, és a kezeléstől gyógyszermérgezést kaptam, így maradandóan károsult a látásom és a hallásom, mindkét dobhártyám kihasadt. Mindig, amikor az orvosok megvizsgáltak, azt kérdezték tőlem: hogyhogy nem vagyok süketnéma? Erre rendszerint azt válaszoltam, hogy háromévesen már beszéltem, azért.
A keresztúri iskola egyedüli szemüveges diákjaként Nagy Elek Miklós korán megtapasztalta a kirekesztettség érzését: társai gyakran eltörték a látást segítő eszközt, például nekidobták a labdát, így esélye sem volt arra, hogy a többiekkel játsszon.
– Ezért inkább olvasni kezdtem – folytatta a múltidézést rezzenéstelen arccal. – A székelykeresztúri városi könyvtárat, az udvarhelyi rajonit és apám hatalmas, több lexikonból álló könyvtárát is átböngésztem, így sokat gyarapodott a szóbőségem, és a mai napig, ha elkezdek írni, nem győzöm papírra vetni a betűket.
– Hogyan vált az élete fontos részévé a képzőművészet? – kérdeztem.
– Még gyermekkoromban felfigyelt rám a Székelyudvarhelyen tőlünk nem messze lakó Ipó László festőművész, aki a tanítványának nevezett, tőle tanultam meg portrét rajzolni. Hetedikes voltam, amikor eljött hozzánk, hogy meggyőzze a szüleimet, adjanak a vásárhelyi Művészeti Líceumba, de erről anyám hallani sem akart. Ő volt a legnagyobb ellenségem, sosem kaptam tőle egy jó szót, csak verést. Ipó László javaslatát hallva kijelentette, hogy nekem egy jó pénzes szakma kell, mert a művészetből nem lehet megélni. Pedig Ipó László született tehetségnek tartott. Arra, hogy igaza volt, csak nemrég jöttem rá, amikor megtaláltam egy füzetet gyermekkori rajzommal, amit egy apámmal közösen átélt moziélmény hatására készítettem. Ez a munka a bizonyíték arra, hogy én már akkor, minden előzetes ismeret nélkül, ösztönösen alkalmaztam a perspektivikus ábrázolásmódot, hiszen a futó ló lábnyoma távolodik, a tanknak a csöve elöl nagyobb, hátrafelé keskenyedik, az út pedig összefut egy ponton. Bár anyám miatt nem mehettem a művészeti iskolába – ehelyett az udvarhelyi faipari szakiskolába kerültem –, Ipó Laci bácsi nem hagyta annyiban a dolgot, hanem beajánlott Pittner Olivér festőművésznek, aki akkor már Vásárhelyen élt. A kemény szakiskolai évek után felvettek a marosvásárhelyi Ilefor bútorgyárba. Ebben az időszakban kezdtem el járni a Népfőiskolába, ahova Pittner Olivér vitt be, és ahol Olariu Gheorghe, a tanintézet igazgatója és Zsigmond Attila festőművész is tanított. Érettségi után, 1966-ban a tanáraim azt mondták, hogy feltétlenül a kolozsvári képzőművészeti főiskolán kell továbbtanulnom. El is mentem felvételizni, és harmadiknak jutottam be a festészet-grafika szakra, de még haza sem utaztam Kolozsvárról, amikor megtudtam, hogy semmisnek nyilvánították a dolgozatomat. Veress Pál, a főiskola dékánja eljött hozzánk, és azt mondta keresztanyámnak, a grófi származású Dékány Máriának – aki anyám helyett igazi pártfogóm volt, a felvételi vizsgára is ő vitt el –, hogy ne búsuljunk, mert autodidakta módon is képezhetem magam, csak szerezzük be valahogy Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját. Ez a szakkönyv azóta is a legjobb a maga műfajában az egész világon, Amerikától Japánig a mai napig ebből tanulnak a művészek. Valaki beajánlott a festőművésznek, és ő elküldte nekem ingyen mind a három, akkoriban megjelent könyvét. Ezekből tanultam meg az arányos képszerkesztést, és így sikerült amatőrként felemelkednem a hivatásos művészek szintjére. Igaz barátaim között olyan alkotókat tartok számon, mint Hunyadi László szobrászművész, aki a kövesdombi unitárius templomban évekkel ezelőtt tartott tárlatnyitómra is eljött, Kákonyi Csilla festőművész, valamint a férje, Bálint Zsigmond fotóművész, aki 240 miniatűr alkotásomat örökítette meg. Ezeket az apró munkákat csak így, fényképeken kinagyítva lehetett kiállítani.
– Mi szülte a miniatűr remekek ötletét?
– A körülmények. Amikor 45 évvel ezelőtt a feleségemmel beköltöztünk a vásárhelyi tömbházlakásunkba, ott nem lehetett festeni, rajzolni, faragni. Korábban fametszeteket is készítettem, ehhez Gy. Szabó Bélától kaptam az inspirációt, akinek egyszer láttam a kiállítását a székelykeresztúri múzeumban. A fametszeteket úgy készítettem, hogy a fát lekentem feketére, és egyből, kirajzolás nélkül kezdtem metszeni, így alkottam meg az önarcképemet is két tükör segítségével. A miniatűrökre visszatérve, mindig olyan alapanyagot választottam, amit mások eldobtak volna, például a gyümölcsmagokat, amiket megszárítottam és megfaragtam. Úgy is lehet mondani, hogy a szemétből dolgoztam, így az alkotásaimnak az értékét nem az alapanyag adta, hanem a munka, amit beletettem. Ez is volt a szándékom: rászoktatni az embereket, hogy magát a munkát értékeljék, akkor is, ha az nem elefántcsontból, hanem éppenséggel levescsontból készült. Én egyébként nem jószántamból rajzolok, faragok vagy írok verset, hanem belső késztetésre, és sokszor végigszenvedem az alkotás folyamatát.
– Beszéljünk kicsit ezekről a versekről – kértem.
– Akkor jöttek, amikor elhunyt a feleségem. Nem én erőltettem, maguktól érkeztek a sorok, például elmentem bodzát szedni, és miközben potyogott a könnyem, egy ódát mondtam el. Mikor hazamentem, egy sort sem tudtam leírni, ki is ment a fejemből. Aztán mégis elkezdtem rögzíteni a verseket. Az udvarhelyi Szikla magazin havilap szokta közölni őket minden hónap 13-án. 30-35 versem van már, ki lehetne adni őket, de nincs ebben segítségem, úgyhogy nem foglalkozom vele. A versek mellett az önéletrajzomat is írom, a 105. oldalnál tartok. Ezt sem szándékozom megjelentetni, majd, ha valaki úgy érzi, utólag nyilvánosságra hozza.
– Készültek-e mostanában új alkotásai? – tudakoltam beszélgetésünk vége felé.
– Tavalyelőtt levált a retina az egyik szememről, így szüneteltetnem kellett a munkát. Kiváló fiatal orvosom van, akivel szinte közösen beszéljük meg, hogyan lehetne helyrehozni a szememet. Túl vagyok a kilencedik injekción, és múlt hónapban elhatároztam, hogy kipróbálom, tudok-e még faragni. Így született ez a négy, felismerhető portrét magában rejtő alkotás. Hogy kiket ábrázol, az titok – vette elő Elek bácsi az apró kincset, aztán csak ennyit tett hozzá tétovázás nélkül: – Neked adom.
