Szép Miklós virágai
2018-05-01 12:34:20
- Nagy Székely Ildikó
Orgonaillat bujkált a piaci asztalok között. A szombat déli hőségben lila ruhás, rezzenéstelen inasokként magasodtak a zöldség- és gyümölcshalmok fölé a vedrekbe, műanyag bödönökbe gyűjtött májusi virágok.
Orgonaillat bujkált a piaci asztalok között. A szombat déli hőségben lila ruhás, rezzenéstelen inasokként magasodtak a zöldség- és gyümölcshalmok fölé a vedrekbe, műanyag bödönökbe gyűjtött májusi virágok. Az árusok sorában álldogáló, szürke dzsekis, ősz hajú férfi előtt nem volt orgona. Sárga tulipáncsokrot emelt meg, ha valaki tétovázva haladt el portékája előtt. Mintha nemcsak megállásra szerette volna késztetni a nézelődőt, hanem egészséget, jókedvet is kívánt volna neki ezzel a mozdulattal.
– Elmondhatom az életem, csak hosszú lesz – nézett rám szemüvege mögül, aztán lassan, ráérősen mesélni kezdett.
– 79 éves vagyok, Kakasdon élek, ott is születtem. Fiatalkoromban a városban dolgoztam, harminc évet húztam le lakatosként az Ilefornál. Azután traktorista lettem. Később alkalmi munkákból tartottam el a családot. 45 ledolgozott évem van.
Krumpli, zöldhagyma, dióbeles zacskók sorakoztak az asztalán. Megkérdeztem, saját termés-e.
– Igen, ez mind az én kertemből van, a virágok is. A feleségem beteg, így az otthoni tennivalók többnyire rám maradnak, a növények gyomlálása, öntözése is. Két lányunk van, ha ráérnek, ők is besegítenek. Tizenegy évvel ezelőtt súlyos beteg lettem, vastagbélrákkal diagnosztizáltak. A Jóisten segítségével felépültem, de azóta egyáltalán nem vegyszerezem a növényeket. Ezek a krumplik itt kisebbek, mint az, amit mások asztalán lát, de állítom, hogy egészségesebbek. Az egyiket ketté is vágtam, hogy meggyőződhessenek a vevők arról, milyen szép terményem van.
– Sokan vásároltak ma öntől?
– Eddig csak néhányan, de pár órát még úgyis maradok. Az egyik unokám hozott ki autóval, majd ő is visz haza. Nem jövök túl gyakran, legutóbb két hete voltam.
– Nem nehéz órákat állni ebben a melegben?
– Könnyűnek nem könnyű, de szükséges. Most főleg ezeket a virágokat szeretném eladni. Másként elhervadnak. Meg aztán kicsi a nyugdíj, jól jön egy kevés kiegészítés.
Később a család legfiatalabbjaira terelődött a szó.
– Négy unokám van, mind fiúk. Kettő közülük Angliában dolgozik, a másik kettő itt, Vásárhelyen. Mindig elfoglaltak, sietnek, nem is várom el tőlük a segítséget.
Magas, karcsú nő állt meg az asztal előtt, az egyik sárga csokorra mutatott.
– Öt lej – nézett rá bizakodón az árus. – Mennyit adhatok? – szólalt meg újra, mivel a nő egy tízest vett elő.
– Csak egy csokorral – érkezett a válasz. Az öreg kéz már nyújtotta is a visszajárót. A következő percben újra kettesben maradtunk. A szomszéd árusok azonban mintha egyre figyelmesebben hallgatták volna a beszélgetést. Az idős férfit ez szemmel láthatóan nem zavarta, én mégis úgy éreztem, ideje elköszönnöm.
– A nevét még megtudhatnám? – tettem fel az utolsó kérdést.
Beszélgetőtársam nem válaszolt. Reszketeg ujjakkal keresgélt pénztárcájában, majd elém tartotta a kopott, barna könyvecskét – az évtizedekkel ezelőtt kiállított, örök érvényű személyazonossági igazolványt – benne arcképével és nevével: Szép Nicolae, azaz Miklós.
Megköszöntem a kedvességét, aztán indultam tovább. A név azonban valahogy elkísért. Mintha üzenni akart volna, rámutatni a vastag szemüveg és a szürke dzseki mögött rejtőző szépségre. Arra, amiről talán csak a sárga tulipánok tudtak.
