Szent Eduárd koronájának viselője

Bár a canterburyi érsek csak 1953. június 2-án helyezte Szent Eduárd koronáját a fiatal uralkodó fejére a londoni Westminster-apátságban, a királynő akkor már több mint egy éve ült Anglia trónján, ahol ugyanolyan hirtelen – bár természetesen nem annyira váratlanul – találta magát, mint másfél évtizeddel korábban édesapja, néhai VI. György király.

A 21 éves hercegnő

Isten kegyelméből Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága és más birtokok és területek királynője, a Nemzetközösség feje és a hit védelmezője II. Erzsébet királynő.

Bár a canterburyi érsek csak 1953. június 2-án helyezte Szent Eduárd koronáját a fiatal uralkodó fejére a londoni Westminster-apátságban, a királynő akkor már több mint egy éve ült Anglia trónján, ahol ugyanolyan hirtelen – bár természetesen nem annyira váratlanul – találta magát, mint másfél évtizeddel korábban édesapja, néhai VI. György király.

A történelem szinte valószínűtlenül furcsa csavarának eredménye csupán, hogy Erzsébet Alexandra Mária – ahogy az 1926. április 21-én, hajnali háromnegyed háromkor világra jött leánygyermeket anyakönyvezték – ül most Anglia trónján. Apjának bátyja, VIII. Eduárd ugyanis 327 napi uralkodás után, a koronázást meg sem várva úgy döntött, hogy inkább a szívére hallgat, és egy kétszeresen elvált amerikai hölgy, Wallis Simpson oldalán távozott a trónról.

Öccse, a magának való, zárkózott, súlyos beszédhibákkal küszködő, uralkodói szerepre egyáltalán nem törő Albert yorki herceg – a családon belül csak „Bertie” – Eduárd zűrös távozása után, szinte teljesen készületlenül volt kénytelen egyik napról a másikra Anglia trónjára ülni. Az új királyban, aki a VI. György nevet vette fel, valójában felesége, a 2002-ben, 101 éves korában elhunyt Erzsébet anyakirálynő tartotta a lelket, amíg lehetett. Nem sokáig lehetett: György király – bár népe nemzeti hősként tisztelte – a rároskadt felelősség, és főképp a háborús évek megpróbáltatásainak súlya alatt korán összeroppant, és 1952. február 6-án, alig 57 évesen elhunyt.

Halálának pillanata óta idősebbik leánya, az idén 86 esztendős II. Erzsébet királynő az Egyesült Királyság uralkodója.

Az akkor 26 esztendős hercegnőt Kenyában érte atyja halálhíre. A hercegnőből királynővé lett Erzsébet természetesen azonnal hazaindult, és – üknagymamája, Viktória királynő óta az első női uralkodóként – átvette az akkor még mindig háborús sebeit gyógyítgató, kiterjedt jegyrendszer szorításában élő szomorú Anglia államfői tisztségét.

II. Erzsébet királynő a nyugati világ legidősebb és leghosszabb ideje regnáló uralkodója, és az európai történelem legrégebbi, ma is létező monarchiájának élén áll.

A brit uralkodó az összesen 54 tagállamot számláló, zömmel az egykori brit gyarmatokból álló, önkéntes szerveződésű Nemzetközösség országai közül – az Egyesült Királyság mellett – tizenötnek szintén az alkotmányosan elismert államfője, köztük olyan parányoknak, mint Tuvalu, és olyan földrésznyi országoknak, mint Kanada és Ausztrália.

II. Erzsébet királynő uralkodása alatt ezekben az országokban eddig összesen 152 miniszterelnök szolgált. Szűkebb hazájában, Nagy-Britanniában jelenleg a tizenkettedik kormányfőjénél tart; az első Winston Churchill, a háborús győző volt.

Erzsébet a negyvenedik uralkodó az angol trónon azóta, hogy azt Hódító Vilmos 1066-ban megszerezte, de csak az ötödik olyan, aki több mint fél évszázadot töltött ezen a trónon.

Az uralkodás nagy-britanniai hosszúsági rekordját azonban az 1901-ben, 82 évesen elhunyt Viktória királynő tartja, 63 évvel, hét hónappal és három nappal. II. Erzsébet királynőnek tehát valamivel több mint három és fél évet kell még uralkodnia az üknagymama rekordjának megdöntéséhez, ehhez pedig az szükséges, hogy 2015. szeptember 10-én, 90. életévében is még ő üljön az Egyesült Királyság trónján.

Mindazonáltal az uralkodóként eddig eltöltött 60 esztendő sem a felhőtlen nyugalom és boldogság jegyében telt.

„Annus horribilis” – borzalmas év, mondta ki például 1992-re a királynő könnyek között az azóta szállóigévé vált minősítést.

Akkor vált nyilvánvalóvá ugyanis, hogy legidősebb fia, Károly trónörökös és Diana hercegnő egészen addig legújabb kori tündérmesének beállított házassága romba dőlt; különköltözésüket John Major miniszterelnök jelentette be az alsóházban.

Akkor vált el a királynő leánya, Anna hercegnő, abban az évben járták be a világsajtót a másodszülött fiú, András yorki herceg félpucér feleségéről, Sarah Fergusonról készült, súlyosan kompromittáló lesipuskás fotók – a hercegnő lábujjait a marokkói fövenyen csókolgató úr sajnos nem az azóta elvált hites férj volt –, és akkor emésztették el a lángok az első számú uralkodói rezidencia, a windsori kastély jelentős részét.

Az igazi „annus horribilis” azonban 1997 volt, Diana hercegnő – az elsőszülött fiú, Károly trónörökös felesége – világszerte sokkot okozó párizsi autókatasztrófájának éve. Az udvari krónikások jórészt egyetértenek abban, hogy Diana halála és az azt megelőző házasságtörési, majd válási botránysorozat az utóbbi évszázad egyik legnagyobb megrázkódtatása volt a brit monarchia életében, talán nagyobb, mint VIII. Eduárd lemondása a trónról.

Mindezen megpróbáltatások közepette II. Erzsébet – kifelé mutatott – szoborszerű nyugalommal és szilárdsággal tartotta egyben a monarchiát, bár ezt a személyes tartást a sajtó és az alattvalók sokszor ridegségként érzékelték; így volt ez például a Diana halálát követő példátlan társadalmi felindulás idején is.

Államfői képességeiről, globális diplomáciai szerepéről és diszkréciójáról azonban mindenki csak felsőfokú jelzőkkel beszél. Az általános megbecsülést és közbizalmat jól érzékeltette kettővel ezelőtti miniszterelnöke, Tony Blair egy sokat idézett megjegyzése is. Blair – az első olyan brit kormányfő, aki II. Erzsébet trónra lépése után született – egy ízben megvallotta: életében két olyan ember van, akinek bármit elmondhat kabinetbeli kollégáiról, az egyik a felesége, a másik a királynő.