A lakosság számához képest – európai és talán még tágabb viszonylatban is – Romániában működik a legtöbb orvosi kar (18), amelyek évről évre ontják a végzősöket.
A lakosság számához képest – európai és talán még tágabb viszonylatban is – Romániában működik a legtöbb orvosi kar (18), amelyek évről évre ontják a végzősöket. Miközben a kormány nem kis összeget, személyenként több mint 80.000 lejt költ egy orvos képzésére, országos viszonylatban annyira csökken a szakorvosok száma, hogy a hiányt nehéz vagy lassan már nem is lehet pótolni. A rendkívül nehéz helyzetben levő vidéki egészségügyi egységek mellett a nagyvárosokban is előfordul, hogy az elismert szakorvosokhoz többhetes várakozás után juthat be az átlagember.
A statisztikák szerint 2004 és 2014 között 14.000 orvos hagyta el az országot, és hasonló arányban az egészségügyi asszisztensek is. A pontos kimutatások birtokában ez a szám ma már jóval nagyobb. Ami azt tükrözi, hogy Románia elsősorban az Európai Unió – és nem a saját országa – számára képez orvosokat. Akiknek a többsége a nyugati országokban az ott lakók által nem óhajtott vidéki állásokat tölti be, ahogy a rendszerváltás után Magyarországon is történt. Itthon pedig egyre nő az egyenlőtlenség. A nagyvárosokban, az egyetemi központokban továbbra is sokan szeretnének elhelyezkedni, a vidéki kis kórházak, a háziorvosi rendelők iránt már alig vagy egyes településeken egyáltalán nincs érdeklődés. Ha nem lennének a nyugdíjkorhatár közelében lévő vagy már nyugdíjas, de a szükség miatt még visszatartott orvosok, sok egészségügyi intézmény ajtajára lakat kerülne. Sajnálatos módon a háziorvosjelölteket már az sem vonzza a vidéki településekre, ha szolgálati lakás építését ajánlják fel számukra. Még Erdélyben sem. Pedig hogy örvendtek volna a marosvásárhelyi egyetemen fél évszázaddal ezelőtt végzett orvosok és gyógyszerészek, akiket a Kárpátokon túlra száműztek, hogy Erdélyben „javítsák” a többségi–kisebbségi arányt. Elmondhatjuk, hogy sikerrel, hiszen a vegyes lakosságú településeken már egyre kevesebb a magyar anyanyelvű orvos. Ha megnézzük a marosvásárhelyi megyei klinikai kórház vagy a sürgősségi kórház szakembereinek a listáját, tíz többségi orvosra egy magyar jut, vagy még annyi sem. Az utóbbiaknak a többségi végzetteknél sokkal nehezebb elhelyezkedni. Minden szakon kötelező a román nyelvű rezidensképzés, amin az utóbbi időben kezdtek el kicsit jobb arányban felzárkózni a MOGYE magyar tagozatának végzettjei, de általánosságban 25 százalékuk nem áll rezidensvizsgára. Gondok vannak a meghirdetett helyek száma és a vizsga körül is, ami a szaktárca és a kormány felelőssége. Ahhoz képest, hogy több ezer háziorvosi rendelő ürül meg országszerte, a rezidens helyek ennek a töredékét jelentik. És azt sem kell elfelejteni, hogy míg a kórházi orvosok javadalmazását jelentősen növelték, a helyenként a csőd szélére jutott háziorvosi paraxisoknak járó összeget és a praxis árát figyelembe véve egy fiatal orvosnak nem éri meg megvásárolni azt, esetleg nincs is rá lehetősége.
Ebben a gazdag szegénységben a tavasszal zseniális ötlete támadt a kormánynak: ahelyett, hogy a szükség diktálta rendet teremtett volna, azt találta ki, hogy az orvosoknál 67 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Bezzeg, amikor a magyar orvosprofesszoroktól kellett „megszabadulni”, milyen könnyedén, egyetlen tollvonással küldték nyugdíjba 65 évesen a MOGYE egyetemi tanárait, akik erejük teljében még szerettek volna gyógyítani, tanítani. Manapság korhatáremeléssel próbálják a pályán a szakembereket megtartani, akik közül sokan nem akarnak maradni. Ilyen és hasonló gondolatok jutottak eszembe, miközben a helyek számát nézegettem a katonaorvosi szakkal felduzzasztott vásárhelyi orvosi egyetemen, amely jellegének megváltoztatása, történetének meghamisítása után egy rangon aluli házasságra készül.
